3. A kezdet vagy a végzet?

Siettem, igyekeztem, írtam!
Vszonylag hosszabbra sikerült kis fejezet lett, remélem tetszeni fog!
Olvassátok véleményezzétek, szavazzatok!
És ne felejtsétek a blogversenyt!!! 
Pusszantás!

Nikitaa


3. fejezet. A kezdet vagy a végzet?

A napfényt látván csendben nyújtóztam, s ültem fel az ágyban. Bár tegnap sikerült Devansnak megmenekülni a kincs keresés elől, ma már nem fog. Nagyon remélem, hogy tartja magát az ígértekhez, de mielőtt bárminek is nekifognánk, muszáj feltöltenem magam egy kis energiával, már persze ha nem akarom megint meglátogatni a semmi földjét Devanssal bár ha arról van szó, hogy láthatom, akkor mindenben benne vagyok!

Mint egy átlagos napot lazán, egy felfrissítéssel kezdtem, a langyos zuhany nagyon jól eset és az utána bevitt friss saláta igazán feldobta így a reggelt, még akkor is mikor elkezdtem takarítgatni és pakolászni annak érdekében, hogy rábukkanok valamire.

Lazán üdén, egy kis pörgős zene mellett törölgettem a port és kopogtattam a falat, hátha felfedezek egy titkos lyukat amiben benne vannak az ereklyéim. Történetesen az egész nappali felforgatása után sem találtam semmit. A szüleim szobájába pedig szemernyi kedvem nem volt még belépni sem, márpedig van egy olyan érzésem, hogy minden titkot az az éjjeli szekrény rejt, melynek kulcsát anya mindig a nyakában hordta. Most pedig ahogyan visszaemlékszem anyán nem volt rajta azon az estén, ami vagy azt jelenti, hogy ellopták, vagy azt, hogy fent van a szobájában, ugyanis minden ékszerét nekem adtak a temetés után, amit rajta találtak.

Az eljegyzési gyűrű és a többi bizsu ékszerei mind egy bársony tasakban pihennek mélyen elrejtve a föld alatt a rózsa bokor alatt. Az a rózsa bokor édesanyám lelkét jelképezi számomra, az volt a mindene, s nekem is az. Minden mi hozzá tartozott az részemmé lett, s az is marad.

Mondhatni felvonszoltam a testemet az emeletre vezető lépcsőn, mindez minimum fél órába tellett, s ezek után plusz ugyan ennyi töprengés az ajtó előtt: Bemenjek, vagy ne menjek?

Végül egy mély levegő kíséretével lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón majd gondosan s gyorsan – mielőtt meggondolom magam – bezártam magam mögött.

A szoba végtelenül csendes és magányos hatást nyújtott. Olyan érzéseket keltett bennem amitől sírni támadt kedvem, s csak a hatalmas erőfeszítésemnek és a mostanában átélt nehéz dolgoknak köszönhettem azt az önerőt, ami nem engedte kitörni a könnyeimet, hanem tovább vonszolta a lábaimat az éjjeli szekrényhez melyen a családi fotónk állt, egy ketyegő óra s a kulcs.

Remegő kezeimmel először a képet vettem a kezembe és végigsimítva az üveg lapot a már rátelepedett portól megszabadított kép tisztán láthatóvá vált számomra. Aaron a nyakambacsimpaszkodott és egy puszit nyomott az arcomra akkor, s anyáék pedig így öleltek át kettőnket. A boldog nagy család, akinek a sorsát rosszkor írták és rosszul. Gyorsan megráztam a fejem ezzel némileg kitisztítottam a gondolataimat, s miután a képet visszahelyeztem, a kulcsért nyúltam. Egy pár percig újaim közt forgattam majd, már kissé kíváncsisággal telten kinyitottam a szekrény ajtaját.

Egy pillanatig, teljesen azt hittem üres. Leguggoltam és betapogattam a legalsó polc legutolsó sarkába is, és ott találtam rá egy egészen könnyű börkötésű könyvecskére. Kihúztam, visszaültem az ágyra és lefújtam róla azt a hatalmas réteg port ami azon volt. A felirat már-már kopott volt, de még ki lehetett olvasni, hogy elején arany betűkkel írták fel a „Naplóm” szót. Nem is gondolkodtam, tudtam, hogy anyáé volt, s ismét csak gondolkodás nélkül kinyitottam az első oldalon és olvasni kezdtem.

„ Drága, Istenem segíts! Add, hogy ez a szörnyeteg, ne bántson engemet. Add hogy legyen velem pont olyan kedves, ahogyan én is. Félek, pont úgy rettegek mint ha épp halál akarna elvinni. Más nő ilyenkor öröm könnyeket hullat és nem remeg bele a gondolatba, hogy terhes. Én igen. Túlságosan is megrémiszt az ördög ivadékának világra szabadítása. Én leszek az aki ezt megteszi. Örökre gyűlölni fogom magam, ha a gyermek akit megszülök veszélyes lesz a családra. Nem tudnám elviselni, úgyhogy add ,Istenem, hogy az ördög leánya úgy szeressen mint én őt.”

Könnyekkel megtelt szemem gyorsan megtöröltem és még annál is gyorsabban vagy húsz lapot tovább hajtottam és újra olvasni kezdtem. Reménykedve, hogy végre valami olyasmire találok ami nem rémiszt meg még jobban.

„ Ma megint voltam Lindánál. Egy jó meleg tea mellett újra tudtunk beszélgetni. Sikerült megoldást találni arra, hogy biztonságban tartsam Junitát s még az édesapjával is sikerült kapcsolatba lépnünk. Végre úgy érzem normális életet élhetek anélkül, hogy a kicsikém bármit is tudna erről az egész dologról. Az apja ugyan nem tud róla, de nem is kell, még a végén elragadná tőlem a kicsikém. Szerencsére Hulien nem vett észre semmit. Teljesen abban a hitben él, hogy nap, mint nap a saját kislányát tartja a karjában...S ez így jó nekem, neki és a kicsinek is.”

Ez inkább sokkoló volt mint rémisztő ugyan, mégis nehezen dolgoztam fel. Oké, hogy apa nem az édesapám, na de, hogy szegény úgy halt meg és úgy nevelt, hogy erről az egészről mit sem tudott...az kicsit érdekes hatást gyakorolt rám. Ugyan miért tette ezt anyu, és mi volt ő, hogy az ördög őt választotta ahhoz, hogy engem megteremtsen?

Anil! - kissé már hisztérikusan kiáltottam fel a semmibe, annak reményében, hogy idetolja végre a képét. De nem, nem jött sem abban a pillanatban sem máskor.

Nyugtalanul ugyan de alaposan végiglapoztam a naplót, keresve valami utaló jelet az ereklyék hon létére, de egyáltalán nem volt. Dühösen összecsaptam a naplót és hanyagul az ágyra dobtam. Végiggondoltam a lehetőségeimet, úgy döntöttem ideje kimozdulni egy kicsit és meglátogatni azt a bizonyos Lindát. Várhattam volna Anilra a végtelenségig, de azzal semmire nem mentem volna, ha látni akarom akkor nekem kell cselekednem.

Átrohantam a szobámba s a szekrényembe vetettem magam, egy egyszerű ciklámen színű tunikát és ahhoz egy világos színű kényelmes csőfarmert választottam ki, s miután magamra rángattam, kiengedtem az eddig lófarokba fogott hajam, és hagytam, hogy lágyan hulljon nyakamra. Egyrészt örültem, hogy pillanatok alatt szalon képessé varázsoltam magam, másrészt alig bírtam a szembe nézni önmagammal a tükör előtt azzal a tudattal, hogy nem az vagyok akinek eddig hittem magam. Egy bőrdzsekit akasztottam le a fogasról és egy egészen kicsi táskát dobtam a vállamra, majd magabiztosan elhagytam a házat. Útközben a táskámból előkotortam a telefonom s bekapcsoltam. Vagy egy millió hívásértesítő üzenetem érkezett, mind ugyan attól a személytől. Tinától. Vele voltam azon az utolsó bulin, s azóta semmit nem hallottunk egymásról – persze gondolom ő értesült arról, hogy meghaltak a szüleim meg a testvérem – valószínűleg halálra aggódta már magát. Mély levegőt vettem, kikerestem a nevét majd a fülemhez emeltem a telefont. Az első csörgésre vonalban volt.  

• Hát te élsz? - sipította a telefonba, s közben mintha gyorsan szedte volna a levegőt...lefogadom, hogy kondi teremben van.
• Jó oké, elnézést, de a telefont kikapcsoltam. Amúgy igen élek, s mostanra már jobban vagyok.
• Na és én akkor minek is vagyok? Mire vannak a jó barátok? Arra, hogy segítsenek! Erre te azt akarod mondani, hogy sikerül egymagad túltenni magad ezen a szörnyűségen? Vagy találtál valaki mást? Pszihomókust vagy...oh te jó ég, mond, hogy nem! - hangja kevésbé volt nyugodt. Sőt a felháborodottból már inkább a dühösbe hajlott. Megijesztett.
• Nyugalom, Tina, nincs semmiféle mókus, és más egyéb. Egyébként ezen nem lehet túltenni magam, egyszerűen, már csak elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy felkeljek.
• Mond azt, hogy hozzám indultál, egy hatalmas pizzával, hogy mindezért elnyerd a bocsánatom! - Egyértelműen mosolygott, teljesen biztos voltam benne.
• Öhöm...Persze, itt állok a pizzázó előtt, csak épp akkora sor áll, hogy kb. hat óra mire odaérek. De ígérem ott leszek!
• Nagyszerű, anyáék nincsenek otthon, én meg most indulok haza a kondiból, akkor hát ott találkozunk. Csók, Szivi! - Cuppantott egyet, majd megszakította a vonalat.

Újabb mély levegő kíséretében befordultam az utolsó sarkon, abba az utcába, ahol az a bizonyos Linda lakik. Innen csak egy ugrásnyira van a pizzázó és pont annyira a barátnőm háza, szóval ha igazán gyors vagyok hatra ott leszek nála.

Itt ennél a háznál soha nem jártam, de anya mindig erről kísért óvodába, s egyszer-kétszer megálltunk egy pillanatra. Bemutatott a hölgynek, de semmi több. Mindennek már több mint tíz éve. Biztosan megöregedett, s az sem biztos hogy emlékszik, rám. Az utóbbi időkben anya már nem járt ide, az is lehet, hogy meghalt vagy...Az ablakból fény szűrődött ki, szóval ez a feltételezés mindjárt elszállt, s inkább az időszűkére gondolva és barátnőmre, bekopogtam az öreg faajtón.

Hallottam ahogy az ajtóhoz csoszog, majd elfordítja az ajtóban a kulcsot. Résnyire nyitotta az ajtót s kikukucskált.

Hosszú ősz haja a vállára omlott s az hogy göndör volt, megfiatalította az amúgy már ráncokkal tarkított arcát. Jól szemügyre vett magának, majd mikor szemében megcsillant a felismerés így szólt.

• A nyitvatartási tábla a bal oldalon van a falon, kislány. Olvasd el és gyere legközelebb időben! - Már behajtotta volna az ajtót, de nem hagyhattam annyiban, kezemet kinyújtottam, s nem hagytam, hogy rámcsapja.
• Tudja, hogy ki vagyok! S nem teheti ezt velem...ön az egyetlen aki segíthet. Nem bántom, ártalmatlan vagyok – szóltam csendesen, mikor már csak a rémület sugárzott a tekintetéből.
• Fáradj bentebb, June. Ezt a beszélgetést nyugodtabb helyen is folytathatjuk, nemde bár?

Miután behajtotta mögöttem az ajtót megkért, hogy üljek le a nappaliban, s várjam meg még főz egy kis teát.

Szófogadóan leültem az asztalhoz melynek közepén egy üveg gömb terpeszkedett, s figyeltem az abban gomolygó lila füstöt. Egészen addig még az neon kékké nem vált, nyugodt maradtam, ezek után riadtan markoltam meg a széket. A füst csak tovább gomolygott, de nem jelent meg benne semmi, pedig számítottam valamire. Nem tudom mire, de egészen megkönnyebbülten fogadtam, hogy semmi nem történt a szín változáson kívül. Pillanatokon belül Linda is letelepedett az asztalhoz s egy teával teli csészét nyomott a kezembe. Először csak csendben meredtünk egymásra, én a csészén melengettem kihűlt tenyereimet, majd a egy lényegre törő kérdéssel álltam elő.

• Mit tud rólam, anyáról és az igazi apámról? - fel sem néztem a csészéből, mégis éreztem ahogy kényelmetlenül érinti a kérdés.
• Túl sokat, édesem. - Mikor felpillantottam rá tekintete a könyvespolcot pásztázta, s egy váratlan pillanatban felugrott s létrát húzott, hogy elérje a kiszemelt könyvecskét.

Mikor levette, visszaült és az asztalra helyezte. A könyvnek látszó tárgy eredetileg a ládika volt. Linda a zsebéből húzott elő egy kulcscsomót melyen elsőre megtalálta a sok kulcs közül a ládához tartozót. Kinyitotta majd egy kis kék bársonyzsákot húzott elő belőle, s felém nyújtotta.

Először tartózkodtam attól, hogy felfedjem tartalmát, végül kikötöttem az apró szalagot mely összetartotta a zsákocska száját és tartalmát a tenyerembe ráztam belőle.

Először be kellett hunynom a szemem a vakító neonfénytől, később sikerült megszoknom és közelebbről is szemügyre vennem a gyűrűt. A felizzás pillanatnyi volt. Már csak egy egyszerű ezüstgyűrű pihent a kezemben, egy zafír kővel a közepén, belsejében pedig kifejezetten szép betűkkel írva az én nevem állt. ~ June ~

Az ereklyéim egyik darabja, igen ám de három van, hol a többi? Épp ezt akartam kérdezni Lindától, mikorra ő már választ is adott rá:

• Édesanyád ezt adta nekem, az ereklyéid csak ezen darabja nem veszélyes, vagyis az csak nem tudjuk mire való – mélyet sóhajtott s folytatta. - Nikita gondosan őrizte mindet, de tudta, hogy történni fog még valami, és a gyűrű nélkül semmire sem mennél, azt kérte segítsek neked ha baj történik. Én azért nem mentem segítségedre eddig, mert tudtam, hogy eltalálsz, ha már szükséged lesz rám.
• Hmm. - hümmögtem, mert igazából nem tudtam mit mondani, két ereklye olyan helyen van ahol biztos, hogy soha nem találom meg. Márpedig valami azt súgja szükségem lesz rá...- Annyit legalább tud, hogy mi a másik kettő? - a hangomon nagyon észrevehet volt az a mindent felülmúló reménykedés, hisz bármit megadtam volna azért, hogy minél többet tudjak meg ezekről.
• Gyűrű, tőr, medál. A medálnak nagyon különleges ereje van, ha megtalálod mindenképp óvatosnak kell vele lenned. Még a tőr sincs ennyire veszélyes, higgy nekem, s fogadd meg!

Még ha nem kér meg rá akkor is óvatos lennék mindennel, nem tudom mekkora erőkkel bírhatnak, de ha a két túlvilág összecsapását akadályozhatom meg vele, valószínűleg mindennel elbír, talán velem is.

• A gyűrűről nem tudok semmit sem, én azt ajánlom, hogy a nagy napig ne vedd fel. Az lenne a legjobb. - Igen ő nem tudta, én igen. Láthatom Devanst anélkül hogy kivárnám a végtelenséget.

• Köszönöm, Linda, a segítségét. Nagyon sokat ért ez nekem. Bármit megtudok jövök, ígérem, hiszen egyedül nem megyek semmire. - Hazudtam, hisz a gyűrű elég ahhoz, hogy végre Anillal együtt tudjunk keresni-kutatni. De ez még nem zárja ki, hogy nem lesznek olyan napok, mint ez is, hogy fél hat és Anilt még nem láttam ma.
• Én örülök a szerencsének, June. S bármikor szívesen látlak. - Szorosan megölelgetett, ahogyan régen anyu tette mikor valamilyen hosszú útra mentem egyedül, majd kikísért az ajtón.

Mikor elindultam tőle, a pizzázóba a gyűrűt a zsebembe ejtettem, nem akartam felvenni addig még nem vagyok biztonságban, hisz nem tudom milyen hatásai lehetnek, és szeretném ha Anil mellettem lenne akkor.

Két pizzát is rendeltem, ugyanis senki nem volt ott és mivel két perc alatt elérek Tinához igazán ráérek még elkészül. Leültem az asztalhoz és a gyűrűt vizslattam még el nem készült. Utána pedig elindultam a kezemben a két forró pizzával. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy egyre sötétebb lesz, és amit még tudni lehet rólam, hogy a sötét az egyik gyengepontom. Nem hiába.

Viszonylag csend volt, csak a talpam koppanását hallottam a járdán, s néhány kutya ugatását ahogy felriasztom őket édes álmukból.

Legnagyobb örömömre a szél is feltámadt így a fejemre rángattam a kapucnimat, hogy nehogy szétzilálja a hajam. Viszont ahogyan megálltam, valaki hátulról megragadott és a kerítésnek taszított. A pizzákat hiába próbáltam tartani s utána nyúlni, kiestek kezemből, és valaki olyan erősen tartott, hogy nem bírtam mozdulni. Segítségért kiáltottam, de senki nem, még csak egy kutya sem figyelt fel az éjszakába törő sikolyomra. Hirtelen félelem járta átt a testem s a szél még csak rátetőzött a remegésemre. Suttogó hang tört be az elmémbe annélkül, hogy felismerhettem volna, tovaszállt, értelmetlenné vált a fejemben keletkező ködben. Majd újra megjelent de már sokkal nagyobb hangerővel. A fülemhez kaptam a kezem, hátha megszüntetem a fájdalmat okozó hangot, de nem sikerült, nem a környezetemből jött, egyenesen a fejem akarta szétrobbantani, semmit sem értem el azzal, hogy befogtam a fülem, a hang csak erősödött tőle. Fájt, annyira hogy lecsúsztam a kerítés mentén s a térdem közé szorítottam a fejem, hátha az nem engedi szétrepedni a fájdalomtól. - Megtaláltunk téged is. - Kísérteties hang csak átsuhant az elmémen és hosszan tartó fájdalmat hagyja maga után eltűnt.

• Te is meghalsz! - Ez egy másik hang volt, próbáltam kitalálni, hogy ismerem e, hogy Anil-e, de nem! Teljességgel biztos voltam benne, hogy nem!

• A családoddal két perc alatt végeztünk, könnyebben ment volna, ha anyád nem olyan makacs. Szentelj nekünk egy kis nyugodtságot és akkor nem fog fájni.

Azzal, hogy elárulta, ő volt az aki megölte Aaront és anyát, felébresztett az eddigi kábulatból, még a fájdalmat is elsöpörte és új erővel néztem a képzeletbeli szemekbe.

Kacagás tört fel az elmémben és nem az enyém volt, kinevettek, s ez nem tett jót az önbizalmamnak, de egyre csak az öcsém arca villogott előttem. Ha másért nem, akkor érte megteszem. A kezem a gyűrűért csúsztattam, mert volt egy olyan érzésem, hogy annak segítségével látom majd őket, s akkor lesz értelme felvenni a harcot, de a hasamba támadó szúró érzés újra a földre tiport. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy leszúrtak, vagy csak megütöttek, de nem kaptam levegőt. Viszont egészen biztos voltam abban, hogy hamarosan végem, ezért utolsó erőmmel egy szót préseltem ki remegő ajkaimon.: - Anil! - Reméltem meghallja, s segít nekem mielőtt átadom magam a hívogató sötétségnek, de nem láttam semmit, s nem is hallottam, csak a sötétség uralta az elmém. Eltűntek a hangok és minden más velük együtt.

2. Örvénylő hazugság

Jaj, hát sziasztook!

Nem sorolom, hogy mit csináltam eddig...nincs mentség!

De most már mozgósítom magam, és akkor íme itt a 2. fejezet.

Teli egy csomó titok felderítésével. 

Jó olvasást.

Hamarosan jelentkezem!

Pusszancs!

Mint a tenger, a hold ezüstös fényében úszva, vegyültem el az érzelmekben. Düh, mint a hullámok úgy csaptak le rám, és pont oly lassan is húzódtak vissza. Csendben magamban fortyogva üldögéltem a kanapén és csak arra próbáltam gondolni, hogy mi lenne HA…
Mi lenne, ha élnének a szüleim, vagy mi lenne, ha Ő nem állított volna meg abban, hogy az örök vadászmezőkre lépjek. Vagy, hogyan is mondjam. De ellentétben ezzel a sok szóval, most is egyedül vagyok, mármint remélem. Általában viszont ezek a remények akkor foszlanak miszlikbe, mikor hirtelen a hangja megjelenik körülöttem. A hideg futkos, a hátamon, mikor olyan hirtelen bukkan fel, de nem tudok ellene tenni. Ahogyan most sem.
- June, szívem, lelkem hercegnője! – Anyád! – Gondoltam magamban, és egy laza szemforgatással felkeltem a kanapéról és faképnél hagytam. A konyhába menet, azt reméltem felfogja, hogy mindenre szükségem van, csak rá nem, de ismét tévedtem vele kapcsolatban. Még csak megszólalnia sem kellett, éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy ott van, olyankor minden egyes szőrszál feláll a karomon.
- Soha nem kérted még, még csak nem is vágyódtál arra, hogy láss…Miért, June, miért? – Hangja vidám volt melyet csalódottsággal próbált fedni, hogy nyálas szövege elérje a kellő hatást. Hát hányingerem támadt.
- Tudod, Rejtély, nekem ha valamire jelenleg szükségem van, az nem te vagy! Nem érdekel ki vagy, a tested nélkül is gyűlöllek. Megkeseríted az életem! – Azzal leugrottam a konyhapultról és visszasétáltam és olyan erővel vágódtam a kanapénak, hogy az kicsit megcsúszott a parkettán.
- Márpedig eljön a nap, az a bűvös, mikor meglátsz, és majd a képedbe nevetek, mikor nem bírsz ellenállni, hogy végigsimíts eszméletlen testemen. – Végre kitört belőlem az a rég hallott nevetés és becsengte az egész szobát, sokáig visszhangzott az ürességben, mely félelmet keltett bennem, de még mindig nem tudtam eléggé visszasüllyedni az öntudatlanság birodalmába. Rejtély a felszínen tartott, ezzel a különleges képességével, pedig úgy küzdöttem ellene, annyira akartam, hogy ne sikerüljön neki, mégis mikor nevettem, olyan jó volt. Kénytelen vagyok magamnak bevallani, hogy ha ő nem lenne, valóban én sem lennék. És legalább ha már itt tart ebben a kegyetlen világban, próbálja a jó oldalát mutatni s mindezt az én érdekemben. Cuki.
„ Ám még ha tényleg jót akar, akkor sem tudja elfeledtetni, velem a történteket, soha! „
- June, ennél valamit, kérlek! – zihálta. Kissé megijesztett még soha nem hallottam a hangját ilyennek, most viszont minden ijedtségem ellenére kitaszítottam a fejemből, eljött a bosszúállás ideje, pusztulj, ha én nem pusztulhatok!
- June, nem hallasz, kérlek! Megfulladok és eltűnök, ennyit tegyél meg értem. Az Istenért!
Boldogan dalolászva, próbáltam nem tudomást szerezni róla, de már engem is mart valami legbelül, valamicske fájdalom, mintha a lelkem szorongatná valaki teljes erejéből. Mintha Rejtély abba kapaszkodna.
- Mit, tegyek? – A levegővételekkel küzdve e két szót tudtam magamból kiküzdeni és csak reméltem, hogy neki van annyi ereje, hogy válaszoljon, mert ha nem akkor ebbe a fájdalomba fogok belepusztulni. Viszont ami beállt az a őszinte nyugodt csend volt, s semmi más. Sötétség örvénylett át a testemen, és egyszerre valami eszméletlen kellemetlenül éreztem magam. Rejtély úgy állt előttem mint egy kőszobor a környezet pedig idegen volt számomra…olyan kék.

„A piros mely a tüzet s a meleget ábrázolja, olykor rosszabb mint a pokol, s így a hideg, mely érzéstelenít minden fájdalom alól, a kék melytől megborzongsz az a pokol színe. Nem perzsel s nem is kínoz”
- Nocsak, fordult a kocka, most én nem látlak téged. Lennél olyan kedves, hogy a kezed a kezembe teszed és próbálsz nem megszökni tőlem, ugyanis vissza kell jutnunk.
- De, Rejtély, én olyan fáradt vagyok – suttogtam neki, s közben a kezem az övébe helyeztem.
- Hercegnőm, nem aludhatsz el, hallod! Ez a semmi földje, nem ragadhatunk itt. – Ezek voltak az utolsó hangok melyek beszűrődtek elmémbe, s el is hagyták azt, mert a nyugodt csend kitaszította ezeket a figyelmeztetéseket. S bár nem is ellenkeztem, a kimerültség úgy csapott le rám, mintha teljesen védtelen lennék.

„ Nem lehettek itt.
  De elmagyaráznád, hogy mit tehettem volna?
  Talán jobban ügyelsz, te félnótás! Idehozod a lányom a Mindenek előtt! Ha megölöd az is kisebb veszélyt jelentene rá! Takarodjatok most!
Rizza, azon lennék, de elmagyaráznád hogyan, először könnyű volt. A lelkébe kapaszkodva jutottam le. Most, hogy velem van mibe kapaszkodjak?
Megoldod te fiam! Junita ébredj!”

Egy halk csettintés az mire felriadtam hirtelen, de csak Őt pillantottam meg. Reszketeg kezét felém nyújtotta, s cseppnyi erőfeszítés nélkül maga mellé rántott és átölelt. Én nem öleltem vissza, vártam, hogy mi következik, de nem történt semmi. Lehunytam szemem és mélyet szippantottam a levegőből. Az illat mely felkúszott az orromba úgy babonázott meg mintha valami hang lenne, ami hozzám beszél. Kezem automatikusan felkúszott a vállára és szorosan belemarkoltam a vállizmát fedő vékony póló anyagába.
- Sok kérdésre kell választ adnod, Rejtély!
- Tudom, Hercegnő, de ahhoz előbb haza kell jutnunk. Hunyd le a szemed és engedd a szemednek, hogy azt lássa, amit szeretnél – suttogta, én pedig eleget tettem kérésének. A csend volt, ami először az elmémbe hatolt, majd különböző képek jelentek meg előttem. Nem is akárhogy. Én és Rejtély elég közeli kapcsolatban. „ Az ágyon feküdtünk. Ő az egyik kezével támaszkodott a fejem mellett, fél testét az enyémhez simítva, halkan suttogott valamit a fülembe, amin én csendesen elmosolyodtam majd nyaka köré fontam a kezem és megcsókoltam” Ekkor újra sötétség borított be mindent, majd egy szemvillanás alatt újabb szitúációban találtam magunk. „ Mennünk kell, eljött az idő – suttogta a fülembe s gyengéden átölelt. Megbízom benned! – Mosolyom magabiztosvolt, pont olyan melyben nincsenek kételyek. Ízig-vérig megbíztam abban a srácban, aki a karjaiban tartott, s amikor magához szorított egy villám csapott le közénk, hosszú kegyetlen, halálos villámcsapás, elválasztott kettőnket.”

-  Sikerült, Hercegnő, ezt el sem hiszem.  – A hirtelen jött fény bántotta a szemem, s csak homályosan tekintgettem előre, hogy megkeressem őt, de már nem volt ott, csak a hangja.
- Mik voltak ezek a képek? – suttogtam a semmibe, s reméltem meghallja, a nagy örvendezés közben.
- Láttad őket? – Hangjából csöpögött a meglepettség és a csodálkozás. – June, az a jövő.
Egy pillanatra átfutott rajtam az a szokásos hideg, mikor a hangját hallom, de most nem azért. Most megrettentett, hogy a második látomás végén az a villámcsapás mindent elront. Érdekes, hogy nem azok az intim képek akasztottak ki, inkább az, hogy nem marad velem.
- Kötődés!
- Kezdhetnénk a legelején? Mert egy kukkot nem értek. Pl. ott, hogy mi volt az a hely ahol voltunk?
- A Semmi Földje, June. Elfogyott az energiád, mely itt tarthat veled, és valamilyen különleges oknál fogva nem egyedül távoztam. 1992. December 10.-én éjjel szörnyű baleset történt. A kisöcsém vette át a volánt, mert én és a haverjaim részegek voltunk.  S volt ott egy szalagkorlát, és egy szakadék. Mindenki túlélte kivéve én. Meghaltam azon a napon mikor az égiek összecsaptak a születésed miatt. S én ott ragadtam a semmi földjén egyedül. Volt valaki aki észrevett s segített nekem, de mostanra ellenszegült.
- Miért mondtad azt, hogy én vagyok a hibás anyáék halála miatt?
- Nem az vagy akinek hiszed magad. Szóval az egész életed végig követtem, büntettelek, utáltalak amiért a semmire taszítottál, de végül már mindegy volt, megtörtént a kötés.
- Miféle kötés?
- Halandó és égi jövőjének egybefonása. Innentől olyasféle őrangyalod lennék, ha te közönséges halandó lennél. Ám közel sem vagy az. Az égiek megmentése a te kezedben van, s immár az enyémben. Az a bizonyos 10 nap pedig ha elfogy újra kitör a háború, s most, csak egy kerülhet ki győztesül.
- Miért pont én?
- Ugye, nem próbálkozol több öngyilkossági kísérlettel?
- Nem, Rejtély, de…
- A nevem Anil, Anil Devans. A halott, a kísértet, aki nem hagyja, hogy boldogan meghalj, aki tönkreteszi minden álmod, s életed legrosszabb részén fog átvágni veled.
- Anil Devans, mindegy, csak ne hagyj itt.
- Megvédelek, az életem árán is, ez a kötelességem!

Szóval, csak a kötelék, s a kötelesség, ami hozzám köti, egy cseppnyi érzelem nem szorult belé. De akkor azok a jövőképek? Miért beszél kötelességről? Miért nem szorít mogához, egészen addig még el nem telik az a tíz nap? Miért hagy szenvedni, s miért nem látom?
- Devans? Látni szeretnélek! – Hamis kacagása megtörte a szoba csendjét, és előre tudtam, hogy mi fog következni: „ Én megmondtam” – De tévedtem, megint!
- Ne szólíts a vezetéknevemen! Egyébként, nem tudom, hol vannak az ereklyéid. Kell, hogy láss, legalább az egyik. A gyűrű. Amely édesanyádnál kell, hogy legyen!
- Anyánál? Most ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy az ereklye elveszett anyával együtt? – Tényleg nagyon kiborító érzés, minden, aminek csak köze van ahhoz, hogy megfosszanak Devans… Aniltól.
- Ha nem hordta magán, akkor szerencsénk van, mert el van rejtve. Másképp hantolnunk kell!
- Nanana. Ácsi, ezt azért te sem gondoltad komolyan, hogy a saját anyám sírját kiásom egy gyűrű miatt, ami nem is biztos, hogy ott van? – Na jó, ez azért jobban kiborított.
- Nem, először itt kutatunk, az csak a végső eset.
- Nem lesz olyan! – vágtam rá, majd feltápászkodtam a padlóról, hogy belevessük magunkat az  „Elveszett ereklyék fosztogatásába”.  – Nos, hol kezdjük?
- Hulla fáradt vagyok, June, ne haragudj, talán neked is jobb lenne aludni. Hidd el. Holnap is ráér!
- Dehiszen, minden perc veszteség, Anil.
- Jó éjszakát, June.
- Neked is Devans! – Karbafont kezekkel, nagy zajt csapva rohantam fel a lépcsőn és olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az éjjeliszekrényemen álló lámpa is beleingott.
- Remélem, van két takaród! Soha nem tudtam osztozkodni – kuncogott lágy hangon az ágyam felől.