Sziasztook!
Először is szeretném itt megköszönni, annak a kedves kommentelőnek, aki vette a fáradságot, és írt egy nagyon kedves megjegyzést nekem. <3 Örök hála neked!
Egyébként pedig, ilyen 50%-ban neki írtam ezt a fejezetet, remélem olvasod ezt és ismét kapok egy bizalom növelőt, még ha nem is lett olyan jó ez a feji. :/
Egyébként pedig, ilyen 50%-ban neki írtam ezt a fejezetet, remélem olvasod ezt és ismét kapok egy bizalom növelőt, még ha nem is lett olyan jó ez a feji. :/
Igyekeztem, két éjszaka alatt összehoztam, kissé sok a párbeszédes rész, de sajnos a szituáció most ilyen. Sok mindenre fény fog derülni, és talán ez az a fejezet ami elválaszt attól, hogy végre eldöntsem magamban is, hogy miként fog zárulni a történet - mert egyébként nem tudom még!
Jó olvasást mindenkinek, oldalt szavazás!
Jó olvasást mindenkinek, oldalt szavazás!
Puszikaa!
Amint tudok jövök a következővel
Amint tudok jövök a következővel
- Ne hagyj itt – fogta fel fülem,
ezen lágyan kiejtett szavakat, de a sötétség túl erős volt, s
már éreztem, hogy merülök. A hideg melytől egész testemben
remegtem, nem tűnt el, pedig próbáltam fészkelődni, kicsit
közelebb kerülni a meleg forrásához, de egyszerre szűnt meg
minden. Eltűnt, s csak remélni tudtam, hogy ez csak egy csúnya,
rossz rémálom, amiből minél hamarabb fel fogok ébredni. De mikor
ez a gondolat átfutott az agyamon, már egy meleg, fényes helyen
találtam magam. Csendesség honolt, de mindent elnyomott a tömény
neon kékség és a folytogató pára.
Hason feküdtem, és mikor ülő
helyzetbe küzdöttem magam, s körbenéztem, egy pillanatra leesett
az álam. Csak néztem, s tekintete egyszerűen lebilincselt. A ronda
lény amely egy trónuson ült, arra kényszerített, hogy a gyönyörű
arcának és szemének szenteljem tekintetem, de nem feltétlenül
sikerült. Ahogy végigfutottam undorító torz testén, a látvány
elborzasztott, és hányingerem támadt. Lassan elfordítottam fejem
és a padlóra szegeztem tekintetem, majd lehunytam szemem.
- June! - förmedt rám, kissé morgós
mély hangon. - Vagyis, ne félj kicsikém! - Fejem nem emeltem fel,
de a hangokból leszürtem, hogy közelebb jött hozzám, annyira
közel, hogy éreztem a testéből áradó hőt, amitől ismét
megborzongtam.
- Nem foglak bántani, lányom. - Azzal
felém nyúlt és karomnál fogva felállított és magához ölelt.
A hangom cserben hagyott az erőmmel egyetemben, egyszerűen hagytam, és összeomlottam az idegen férfi karjaiban.
Lassan felemelt és a trónhoz vitt, s mint egy kisbabát, ringatni kezdett.
- Had meséljek neked...had magyarázzam meg, ki vagyok, és miért vagy itt.
- Anilt akarom! Csak benne bízom – suttogtam. - Hagyj békén, engedj el!
- Pszt! Ne ébreszt fel a mélyen alvó ördögöt! Nyugodj meg és hallgass végig!
- Soha! Egyetlen embert vagyok hajlandó végig hallgatni! Kizárólag Anilt! - Azzal keresztbe fontam karom és duzzogva meredtem az ellenkező irányba.
- Ismerem Anilt – sóhajtott. - Én küldtem hozzád, Nikita halála után, muszáj volt, valakinek életben tartania, és csak ő volt...Ő volt az aki ismert téged, hisz végig követte az életed. De pszt, erről senki sem tudhat, arról sem, hogy veled van. - Szünetet tarott és reménykedően nézett szemembe, hátha megadom magam. - Ugye mesélt neked arról, hogy hamarosan eljön a nap, mikor testvéreiddel együtt meg kell mentened a túlvilágot, az elharapódzott, mennybéliektől. El kell pusztítanotok minden angyalt, mert ha nem, akkor megszállják a földet s vége lesz mindennek.
- Hogy szállhatnék szembe, ezernyi angyallal egyedül... - sóhajtottam fel kínomban, mert akármennyire is szörnyű tényleg végig kell hallgatnom ezt a monológot.
- Apád, nem volt bolond – nevetett lágyan. - A tizenkét testvér készen áll, hogy szembeszálljon a mennybéliekkel.
- Tizenkét testvér? - emeltem fel tekintetem, s néztem gyönyörű neonkék szemeibe.
- Soha nem tarottad furának ezt a nevet? June? Mint a hatodik hónap neve? Csak tizenkét gyermekem van, ebből öt lány, s hét fiú. March, April, May, June, July. A gyönyörű kislányaim.
- Hol vannak most ők? Megakarom őket ismerni! És a fiúk? August, October? November? És a többiek? - A szívem nagyott dobbant, hisz talán egy mesébe illő hihetetlen történetbe csöppentem bele, tizenegy testvérrel az oldalamon. El sem tudom hinni, hogy mindez velem történik. S bár lelkem mélyén rettegek, attól hogy elveszítjuk ezt a csatát, most már mégis több bizalommal tudok ez elé állni.
- Te vagy az én hatodik gyermekem, December, pontban december 9.-én tölti be a tizenkettedik életévét. Fiatal, de mint a többi fiú kiképzésben részesültek, itt fenn a pokolban. Csak ti lányok maradtatok a földön, hogy tapasztalatokat gyűjtsetek ott, még a srácok a túlvilágot ismerik ki.
- Láthatom őket? - csillant meg a remény a szememben, s tényleg még magam sem hittem, hogy az előbbi félelmemből hogyan változott meg a kedvem ily reménykedővé, s boldoggá. Mikor még azt sem tudtam mi lesz tíz percen belül. Nemhogy a nagy napkor.
- Te láthatod őket egy üvegfalon keresztül, de ők téged nem láthatnak, s ezt meg kell értened!
Amint ezt kimondta, felugrottam a trónszékből és útra készen pillantottam édesapám szemeibe, aki épp egy vigyort próbált elfolytani, majd lassan de biztosan felemelkedett a székéből. Belémkarolt és a hatalmas ajtó felé vezetett.
- Ők tudnak rólunk, mármint a lány testvérekről? - kérdeztem meg egy adott pillanatban, mikor már feszültség vont körbe minket.
- Természetesen! De titkos okok vannak arra, amiért nem láthatnak titeket! Most viszont készülj fel, megérkeztünk! - Azzal kinyújtotta a kezét és betolta maga előtt az ajtót.
Ami fogadott kevésbé sem hasonlított arra, amire számítottam. Mi több...messze felülmúlta képzeleteimet. Itt eztüst szürkeség borított mindent. A srácok pedig külön csoportba verődve, teljesen átlagosan tengődtek az üvegfal mögött. A magam szőke egy másikkal és egy fiatalabb sráccal kártyázott. Az izmosabbak épp mint az utcai harcosok, verekedtek az egyik sarokban, a többiek, vagy olvastak valami vastag könyvet, vagy épp focit néztek a tévében. Teljesen átlagosak voltak, s bár a jellemzőik alapján próbáltam névvel illetni őket, egy pillanatra megkellett, hogy álljak, ugyanis akárhogyan számoltam a hét fiú helyett, csak hatan tarózkodtak bent.
- Csak hatan vannak – tettem szóvá észrevételeimet apámnál.
- Valóban. August....ömm. Fontos küldetésen van – bólogatott bizonytalanul, ami felettébb rossz előjelnek számított az én részemről.
A hangom cserben hagyott az erőmmel egyetemben, egyszerűen hagytam, és összeomlottam az idegen férfi karjaiban.
Lassan felemelt és a trónhoz vitt, s mint egy kisbabát, ringatni kezdett.
- Had meséljek neked...had magyarázzam meg, ki vagyok, és miért vagy itt.
- Anilt akarom! Csak benne bízom – suttogtam. - Hagyj békén, engedj el!
- Pszt! Ne ébreszt fel a mélyen alvó ördögöt! Nyugodj meg és hallgass végig!
- Soha! Egyetlen embert vagyok hajlandó végig hallgatni! Kizárólag Anilt! - Azzal keresztbe fontam karom és duzzogva meredtem az ellenkező irányba.
- Ismerem Anilt – sóhajtott. - Én küldtem hozzád, Nikita halála után, muszáj volt, valakinek életben tartania, és csak ő volt...Ő volt az aki ismert téged, hisz végig követte az életed. De pszt, erről senki sem tudhat, arról sem, hogy veled van. - Szünetet tarott és reménykedően nézett szemembe, hátha megadom magam. - Ugye mesélt neked arról, hogy hamarosan eljön a nap, mikor testvéreiddel együtt meg kell mentened a túlvilágot, az elharapódzott, mennybéliektől. El kell pusztítanotok minden angyalt, mert ha nem, akkor megszállják a földet s vége lesz mindennek.
- Hogy szállhatnék szembe, ezernyi angyallal egyedül... - sóhajtottam fel kínomban, mert akármennyire is szörnyű tényleg végig kell hallgatnom ezt a monológot.
- Apád, nem volt bolond – nevetett lágyan. - A tizenkét testvér készen áll, hogy szembeszálljon a mennybéliekkel.
- Tizenkét testvér? - emeltem fel tekintetem, s néztem gyönyörű neonkék szemeibe.
- Soha nem tarottad furának ezt a nevet? June? Mint a hatodik hónap neve? Csak tizenkét gyermekem van, ebből öt lány, s hét fiú. March, April, May, June, July. A gyönyörű kislányaim.
- Hol vannak most ők? Megakarom őket ismerni! És a fiúk? August, October? November? És a többiek? - A szívem nagyott dobbant, hisz talán egy mesébe illő hihetetlen történetbe csöppentem bele, tizenegy testvérrel az oldalamon. El sem tudom hinni, hogy mindez velem történik. S bár lelkem mélyén rettegek, attól hogy elveszítjuk ezt a csatát, most már mégis több bizalommal tudok ez elé állni.
- Te vagy az én hatodik gyermekem, December, pontban december 9.-én tölti be a tizenkettedik életévét. Fiatal, de mint a többi fiú kiképzésben részesültek, itt fenn a pokolban. Csak ti lányok maradtatok a földön, hogy tapasztalatokat gyűjtsetek ott, még a srácok a túlvilágot ismerik ki.
- Láthatom őket? - csillant meg a remény a szememben, s tényleg még magam sem hittem, hogy az előbbi félelmemből hogyan változott meg a kedvem ily reménykedővé, s boldoggá. Mikor még azt sem tudtam mi lesz tíz percen belül. Nemhogy a nagy napkor.
- Te láthatod őket egy üvegfalon keresztül, de ők téged nem láthatnak, s ezt meg kell értened!
Amint ezt kimondta, felugrottam a trónszékből és útra készen pillantottam édesapám szemeibe, aki épp egy vigyort próbált elfolytani, majd lassan de biztosan felemelkedett a székéből. Belémkarolt és a hatalmas ajtó felé vezetett.
- Ők tudnak rólunk, mármint a lány testvérekről? - kérdeztem meg egy adott pillanatban, mikor már feszültség vont körbe minket.
- Természetesen! De titkos okok vannak arra, amiért nem láthatnak titeket! Most viszont készülj fel, megérkeztünk! - Azzal kinyújtotta a kezét és betolta maga előtt az ajtót.
Ami fogadott kevésbé sem hasonlított arra, amire számítottam. Mi több...messze felülmúlta képzeleteimet. Itt eztüst szürkeség borított mindent. A srácok pedig külön csoportba verődve, teljesen átlagosan tengődtek az üvegfal mögött. A magam szőke egy másikkal és egy fiatalabb sráccal kártyázott. Az izmosabbak épp mint az utcai harcosok, verekedtek az egyik sarokban, a többiek, vagy olvastak valami vastag könyvet, vagy épp focit néztek a tévében. Teljesen átlagosak voltak, s bár a jellemzőik alapján próbáltam névvel illetni őket, egy pillanatra megkellett, hogy álljak, ugyanis akárhogyan számoltam a hét fiú helyett, csak hatan tarózkodtak bent.
- Csak hatan vannak – tettem szóvá észrevételeimet apámnál.
- Valóban. August....ömm. Fontos küldetésen van – bólogatott bizonytalanul, ami felettébb rossz előjelnek számított az én részemről.
A sarokban akik verekednek, azok
January és February? - Kérdeztem ahogy végigpásztáztam izmos
felsőtestüket.
- Igen, ők ketten a legöregebb fiúk. November és December, ott ülnek a kanapén, September és October pedig azok akik kártyáznak – segített ki apám.
Egy röpke pillanatig újra körbenéztem a srácokon, észrevettem, hogy rengeteg hasonlóságot rejtenek, Arcvonásaik, olyan egyformák, hogy szinte koruk alapján, tudjuk megkülönböztetni őket. De mindent egybevéve, és testvériség ide vagy oda, October az izmos vállával és homlokára tapadt izzadt hajával, mindent vitt. Aztán tekintetem átsiklott a legkisebb testvéremre, aki csak ott meredt a tv-re, összehúzva magát, mintha félne, és elveszett lenne egymaga a nagyok között, s ezt szóvá is tettem.
- Mond, December mindig ilyen?
- Milyen? - fordult felém apám és felemelt szemöldökkel meredt le rám.
- Ilyen, zárkózott, mint aki száműzve van a többiektől...
- Nem, csak mostanában, hogy August elment, az kissé megviselte. Ő volt az, aki mondhatni felnevelte – vágott szavamba.
Akárhányszor említette August nevét, annál élesebb volt a hangja, mintha azt sugalná, „Túl sokat kérdezel”. Ki lehet ő, és miért nincs itt? Mióta távozott és miért? - Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, mikor hirtelen azt éreztem, hogy újra süllyedem...
- Fel fogsz ébredni, kicsim. Légy jó, Anil vigyáz rád, és hamarosan találkozunk. - Még egyszer utoljára szorosan átölelt, de aztán kinyitottam a szemem, körbepillantottam, és mélyet szippantottam a sűrű füstös levegőbe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, és a mellettem ülő srácra meredtem, aki szintén csak furán bámult rám, amiért ilyen bután cselekedtem.
- Igen, ők ketten a legöregebb fiúk. November és December, ott ülnek a kanapén, September és October pedig azok akik kártyáznak – segített ki apám.
Egy röpke pillanatig újra körbenéztem a srácokon, észrevettem, hogy rengeteg hasonlóságot rejtenek, Arcvonásaik, olyan egyformák, hogy szinte koruk alapján, tudjuk megkülönböztetni őket. De mindent egybevéve, és testvériség ide vagy oda, October az izmos vállával és homlokára tapadt izzadt hajával, mindent vitt. Aztán tekintetem átsiklott a legkisebb testvéremre, aki csak ott meredt a tv-re, összehúzva magát, mintha félne, és elveszett lenne egymaga a nagyok között, s ezt szóvá is tettem.
- Mond, December mindig ilyen?
- Milyen? - fordult felém apám és felemelt szemöldökkel meredt le rám.
- Ilyen, zárkózott, mint aki száműzve van a többiektől...
- Nem, csak mostanában, hogy August elment, az kissé megviselte. Ő volt az, aki mondhatni felnevelte – vágott szavamba.
Akárhányszor említette August nevét, annál élesebb volt a hangja, mintha azt sugalná, „Túl sokat kérdezel”. Ki lehet ő, és miért nincs itt? Mióta távozott és miért? - Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, mikor hirtelen azt éreztem, hogy újra süllyedem...
- Fel fogsz ébredni, kicsim. Légy jó, Anil vigyáz rád, és hamarosan találkozunk. - Még egyszer utoljára szorosan átölelt, de aztán kinyitottam a szemem, körbepillantottam, és mélyet szippantottam a sűrű füstös levegőbe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, és a mellettem ülő srácra meredtem, aki szintén csak furán bámult rám, amiért ilyen bután cselekedtem.
Van Isten! - csapta össze a tenyerét
és felém hajolt, hogy magához öleljen. Én pedig csak nyújtóztam
mint egy buta kisgyermek, és hagytam, hogy karja összezáruljon
derekam körül.
- Anil! - szippantottam be mélyen fehér pólójának illatát. - Úgy örülök, hogy itt vagy! - sikkantottam és elhúzódtam tőle, hogy jobban szemügyre vegyem.
Egy pillanatra csak ő töltötte ki az elmém, majd újra előrenyomult az a sok információ az álmomból, s rögtön csacsogni kezdtem. Mindent elmondtam neki, a testvéreimről, Augustról, apámról, és mindenről amit megtudtam. Szegény pedig már csak ölbetett kézzel unottan hallgatta, mikor végleg abbahagytam, mert úgy éreztem kiszáradt a szám.
- Kérsz egy kis vizet? - mosolygott rám.
Hevesen bólogatni kezdtem, ő pedig csak lassan felállt és eltűnt az ajtó mögött. Most, hogy volt egy perc nyugtom, végre volt alkalmam felfedezni, hogy egy teljesen ismeretlen helyen, s ágyban vagyok. Ami megnyugtatta, hirtelen felgyorsuló szívverésem, az az illat volt. Bár keveredett bele Anil illatából, mégis felismertem, Linda különleges fűszereinek és növényeinek füsttel keveredett aromáját. Mikor ez végigfutott az agyamon, az ajtóban egy tálcával megjelent a magamban említett hölgy, mögötte Anillal, aki egy vastag könyvet tartogatott a kezében. Nem is akármelyik könyvet. Édesanyám naplóját, a barna kötetet ejtette ölébe mikor leült az ágy szélére. Mindeközben Linda már egy csésze teát kínált fel nekem, én pedig készségesen elfogadtam, és nagyot kortyoltam, a meleg mézes italba.
- Jobban vagy, leányom? - kérdezte csendesen, és ő is helyet foglalt arra a székre amellyen eddig Anil foglalt helyet.
- Igen – feleltem, s ekkor hirtelen megakadt a tekintetem az újjamon megcsillanó ezüst fényű gyűrűt, azaz az ereklyéim három darabja közül az egyetlen meglévőt.
Linda azonnal észrevette, ahogyan elgondolkozom, Anil viszont túlságosan belemerült a napló tanulmányozásába.
- Khm. Mi lenne, ha velünk is megosztanád, a megfigyeléseid! - szólította fel Linda, mikor már több percnyi csend állt be a szobában.
- Igen-igen. Ezt nézzétek, Nikita lerajzolta a három ereklyéhez vezető utat. Egy térkép számokkal. - Az orrom alá dugta, hogy jól megfigyelhessem, de ahogy rámeredtem a csupa szám papírra, elkerekedtek a szemeim. Egyetlen kiinduló pontunk az a Linda házát jelölő 'x' volt. Ugyanis fel volt írva, hogy ott van a gyűrű. Innentől már csak számolnunk kell.
- Te talán látsz benne valami logikát? - hajolt felénk Linda is. - Mert én ugyan nem!
- Innen kell indulnunk, visszaszámolnunk, és utána ha rájöttünk mi mit jelent, akkor indulhatunk előre. Nyomtam az újam a gyűrű helyét jelző 'x'-re.
- Ebben aztán van logika – nevetett fel Anil, és újra kisajátította a könyvet. Lapozott. - Odasüss! Egy csomó név és cím van ide felírva. Sarah Now– April Kredic Los Angeles, Leila Roberts – May Lonkorn...
- Ezek a lánytestvéreim, és azok édesanyjának nevei, meg a lakhely. Anil tudod mit jelent ez? Anyám egy zseni volt! - tapsikoltam örömömben, de Anil összecsapta a naplót, s szigorúan meredt rám.
- Nem találkozhatsz velük! Soha! - Jelentette ki ezt úgy, ahogy még apámtól sem vártam volna. - Kizárólag a harc napján. Csak is kizárólag! - azzal felállt, és átadta a naplót Lindának.
Egy ideig csak bámultam utána, aztán kezembe temettem az arcom és halk zokogásba kezdtem.
- Anil! - szippantottam be mélyen fehér pólójának illatát. - Úgy örülök, hogy itt vagy! - sikkantottam és elhúzódtam tőle, hogy jobban szemügyre vegyem.
Egy pillanatra csak ő töltötte ki az elmém, majd újra előrenyomult az a sok információ az álmomból, s rögtön csacsogni kezdtem. Mindent elmondtam neki, a testvéreimről, Augustról, apámról, és mindenről amit megtudtam. Szegény pedig már csak ölbetett kézzel unottan hallgatta, mikor végleg abbahagytam, mert úgy éreztem kiszáradt a szám.
- Kérsz egy kis vizet? - mosolygott rám.
Hevesen bólogatni kezdtem, ő pedig csak lassan felállt és eltűnt az ajtó mögött. Most, hogy volt egy perc nyugtom, végre volt alkalmam felfedezni, hogy egy teljesen ismeretlen helyen, s ágyban vagyok. Ami megnyugtatta, hirtelen felgyorsuló szívverésem, az az illat volt. Bár keveredett bele Anil illatából, mégis felismertem, Linda különleges fűszereinek és növényeinek füsttel keveredett aromáját. Mikor ez végigfutott az agyamon, az ajtóban egy tálcával megjelent a magamban említett hölgy, mögötte Anillal, aki egy vastag könyvet tartogatott a kezében. Nem is akármelyik könyvet. Édesanyám naplóját, a barna kötetet ejtette ölébe mikor leült az ágy szélére. Mindeközben Linda már egy csésze teát kínált fel nekem, én pedig készségesen elfogadtam, és nagyot kortyoltam, a meleg mézes italba.
- Jobban vagy, leányom? - kérdezte csendesen, és ő is helyet foglalt arra a székre amellyen eddig Anil foglalt helyet.
- Igen – feleltem, s ekkor hirtelen megakadt a tekintetem az újjamon megcsillanó ezüst fényű gyűrűt, azaz az ereklyéim három darabja közül az egyetlen meglévőt.
Linda azonnal észrevette, ahogyan elgondolkozom, Anil viszont túlságosan belemerült a napló tanulmányozásába.
- Khm. Mi lenne, ha velünk is megosztanád, a megfigyeléseid! - szólította fel Linda, mikor már több percnyi csend állt be a szobában.
- Igen-igen. Ezt nézzétek, Nikita lerajzolta a három ereklyéhez vezető utat. Egy térkép számokkal. - Az orrom alá dugta, hogy jól megfigyelhessem, de ahogy rámeredtem a csupa szám papírra, elkerekedtek a szemeim. Egyetlen kiinduló pontunk az a Linda házát jelölő 'x' volt. Ugyanis fel volt írva, hogy ott van a gyűrű. Innentől már csak számolnunk kell.
- Te talán látsz benne valami logikát? - hajolt felénk Linda is. - Mert én ugyan nem!
- Innen kell indulnunk, visszaszámolnunk, és utána ha rájöttünk mi mit jelent, akkor indulhatunk előre. Nyomtam az újam a gyűrű helyét jelző 'x'-re.
- Ebben aztán van logika – nevetett fel Anil, és újra kisajátította a könyvet. Lapozott. - Odasüss! Egy csomó név és cím van ide felírva. Sarah Now– April Kredic Los Angeles, Leila Roberts – May Lonkorn...
- Ezek a lánytestvéreim, és azok édesanyjának nevei, meg a lakhely. Anil tudod mit jelent ez? Anyám egy zseni volt! - tapsikoltam örömömben, de Anil összecsapta a naplót, s szigorúan meredt rám.
- Nem találkozhatsz velük! Soha! - Jelentette ki ezt úgy, ahogy még apámtól sem vártam volna. - Kizárólag a harc napján. Csak is kizárólag! - azzal felállt, és átadta a naplót Lindának.
Egy ideig csak bámultam utána, aztán kezembe temettem az arcom és halk zokogásba kezdtem.
