06. ~Nephil~

Visszaszámlálás

Sziasztok. A nyár utolsó hete, és íme itt egy új fejezet

Tulajdonképpen, sokat gondolkodom azon, hogy mi
hogyan történjen, mik legyenek a csavarok a történetben
és néha egyre jobbak jutnak eszembe, épp ezért tart
néha ilyen nagyon sokáig megírni, mert belekezdek,
elmentem, aztán törlöm és előröl kezdem.
Nem terveztem hosszúra a történetet, mégis
a fejemben egyre hosszabb és hosszabb lesz.
Időm megírni pedig egyre kevesebb.
El hanyagoltam egy csomó szabadidőt az írással együtt.
De mikor írok, jól érzem magam, és tudom, hogy ha kell
szakítani fogok időt, hogy befejezzem ezt a történetet.
S még újra is akarom írni. De mind mind távlati dolgok,
s mindezt azért osztom meg veletek, hogy tudjátok, ha nem jön fejezet
nagyon sokáig egyszer úgy is jelentkezni fogok. Mert az írás a mindenem.
Jó olvasást Pusziii! :)

- Tedd le azt szépen! - szólt rám Anil mikor egy konyhakés került a kezeim közé, és erősebben markoltam, mint azt a szituáció megtűrte volna.
- De hát....Anil, csak nekem világos, hogy három napunk van hátra, és a medalion nincs meg? Majdnem ugyan ennyi időt szántunk a keresésére, és lett valami eredmény? Nem. Szerinted, mégis hogyan nyugodhatnék meg? - Ellökte magát a konyhaasztaltól és közelebb sétált felém.
Mélyen a szemembe nézett, miközben a kezeivel, lefejtegette görcsös ujjaimat a kés markolatáról, majd mikor megszerezte egy puszit nyomott az orrom hegyére és visszasétált az asztalhoz.
- Kicsit feszült vagy, Hercegnőm! - forgatta kezében a kést, már-már bennem is félelmet keltve, hogy megvágja magát. - Amint ezt kigondoltam az asztalra tette és újra rám nézett. - Gyere ide.
Halvány csalogató hangjában, mosoly bújkált, és minden erőmet bevetve sem sikerült megállnom, hogy az én ajkaim se húzodjanak mosolyra. Vonakodva bár de közel sétáltam hozzá, de nem eléggé ahhoz, hogy megöleljen, bár mindenesetre jól esett volna, ha karjaiba bújhatok, s ott lágy ringatások között megnyugodnék végre. Márpersze ennek is csekély kis esélye van, ugyanis a medalion még mindig nincs nálam.
- Meg fogjuk találni – nyugtatott, szavakkal, ha már mást nem engedek.
- Mi van ha nem? Anélkül, nem tudok a csata helyszínére teleportálni, ezáltal, nem veszek részt benne, ami végérvényesen is annyit jelent, hogy soha többé nem találkozhatok a családommal.
- Uh – dörzsölte meg a halántékját, és eltorzult arcot vágott mikozben úgytűnt, egyre nehezebben veszi a levegőt. Autómatikusan odaugrottam hozzá és kezeim közé emeltem az arcát. Rémületemben azt sem tudtam persze, hogy mit csinálok, megszólalni sem tudtam, csak a tekintetemmel próbáltam kiszedni belőle mi baj van, de ez a pillanatnyi bénultságom azonnal elreppent mikor nem bírta tovább és elmosolyodott. Abban a pillanatban lendült a kezem.
- Na most már, van okod eltorzult pofát vágni, Devans! Szórakozzál a tudod kivel!
- Jó oké nem volt jó ötlet! De most mégis mit mondjak? Próbálok megtenni mindent, viszont nem tudok lenni a boxzsákod, amin leverheted a beléd szorult dühöt. Vagy a barátnőd, akinek tudnia kellene, hogy mikor menstruálsz, ami jelen pillanatban jó lenne, mert megmagyarázná azt, hogy miért hisztizel két napja folyton folyvást! - Látszott rajta, hogy kiborult, épp ezért tudtam magam kontrolálni, másképp felrántottam volna a székről és a falhoz vágtam volna. Meg talán az, hogy megemlítette a barátnő elméletét. Igen, ha nem is egy boxzsák, de egy Tinával töltött délután gondolata már nagyobb nyugalommal töltött meg, mint arra számítottam volna ebben a helyzetben.
- Elmentem! Este jövök, ha kellek akkor üzenj! - Miközben elmondtam neki utolsó üzenetem és búcsúm, felkaptam egy dzsekit és a táskám és becsaptam magam mögött az ajtót.
Viszont nem rohantam tovább megálltam és visszaszámoltam magamban. 3...2...1...Kinyílt az ajtó és Anil megragadta a karom.
- Hová mész? - kérdezte, és láttam, hogy nem düh forr benne hanem aggodalom.
- A barátnőmhöz, és köszönöm, de most már megtudod védeni magam – mutattam a gyűrűre és a zsebemre melyben a tőr lapult.
- Vigyázz magadra, June – mondta majd közel hajolt és megcsókolt.
Mikor elhúzodtam tőle, rámosolyogtam és lecsattogtam a lépcsőn, majd egy utolsó bátorító mosollyal teli arccal intettem neki.
„Szeretlek, ott leszek melletted” - hangja már csak a fejemben jelent meg, és tudtam, hogy ezt hogy érti. Szó szerint. Mivelhogy Tina nem láthatja őt, ezért utánam fog jönni, és el sem tudom képzelni, hogy mit fog művelni, a barátnőm lakásán.

Már tulajdonképpen azt sem tudom, mikor is volt az az este mikor ugyan így hozzá indultam el. Talán öt napja. Hmm. Kezdenek egybefolyni a napok, de viszont arra még emlékszem, hogy pizzát akartam neki vinni, ezért most sem kerültem el a pizzázót, ahol aztán végül is beért Anil, de szerencsére egy szót sem szólt. Csak nézett, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel. És amikor azokba a szemekbe nézek ellágyulok, nem gondolok arra, hogy neki nem kellene itt lenni. Ami végül is így igaz. Nem kellene mindenhová követnie. Azt hittem szabad utat kapok, így hogy kicsit összevesztünk. De mégsem, és hiába próbálnék nem venni róla tudomást, nem menne. Érzem, hogy ott van, a vérem azonnal forr, ha a közelben ólálkodik. Ami persze teljesen érthető, szeretem. Bármi is történt a múltban, Anil elfeledtette velem a rosszat és megszerettette magát. Tulajdonképpen én azt sem tudom, mi van közöttünk. De ha jöbban belegondolok, nem is akarom. Ez így a legjobb.
- Hölgyem! Kész a pizza! - intett a srác a pult mögül és én azonnal felálltam. Anil pedig követett.

Amint kiléptem az ajtón Dev elém került és eltűnt, ami persze azonnal riadtsággal töltött el. A gyűrűre pillantottam, hogy a helyén van-e. Azzal minden oké volt. Így csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.
- Anil – suttogtam, hisz hülyén hangzik hogy magamban beszélek, de tudtam, hogy ő meg fogja hallani.
„Itt vagyok, látni szeretnél?” - Lassan bólintottam és ő megint ott állt előttem, és mosolygott. Tudtam, hogy mi volt hirtelen örömének oka, de nem tettem szóvá. Csendben sétáltunk tovább, még csak el nem értük Tina házát. Becsengettem és felnéztem az emeleti ablakra amely Tina szobájából nézett le. Megrándult a függöny, és két pillanattal később, alig tudtam megtartani az egyensúlyom, mert barátnőm a nyakamba ugrott.
- Úr Isten. Öt napja várom ezt a pizzát. Nem romlott meg már véletlenül? - nevetett és betessékelt az ajtón, majd elvette a pizzás dobozokat.
- Neked a telefonod az ilyen luxuscikk lett, hogy nem vagy képes bekapcsolni? Leszáradna a kezed? Oh istenem hiányoztál! - nyomott egy puszit az arcomra és átkarolta a vállam mielőtt a bejárati ajtón is belökött volna. De ekkor hirtelen megtorpantam, amivel sikerült Tina arcára rémületet csalnom, meg persze Aniléra is amit akkor vettem észre mikor már hátra néztem és ellenőriztem, hogy ott van-e velem.
- Remélem, nem leszel ilyen furcsa ma, mert akkor a szívrohamot fogok kapni. Amúgy megkukultál? Csak én locsogok-fecsegek itt? Hahóó!
- Nyugi. Itt vagyok. Rendben van minden, menjünk, mert farkas éhes vagyok – mondtam, és hallottam hogy Tina nevetése alatt ott cseng Anil kuncogása is.
Felvágtattunk a lépcsőn és bevágtuk magunk után a szobaajtót, pont úgy mint régen mikor a szülők elől menekültünk. Mikor ez az emlék megrohamozott megint elmosolyodtam. Ami fura volt, a mostani folyamatos stressz után, úgy éreztem minden izmom görcsbe van állva, most mégis olyan más volt, és ezt Anil is észrevette mert mikor rápillantottam meglepett volt, de ugyanolyan öröm csillant az ő szemében is.
- Csüccs ide – dobott le egy lila párnát a földre nekem majd magának is. - Na ideje, hogy mesélj, Juni. Közben pedig együnk.
- Hol is kezdjem?
- Talán az elején! - szólított fel mielőtt beleharapott volna az első szelet pizzába.
- Az elejét tudod, és arról inkább nem beszélnék. De képzeld csak el, van egy srác...
- Atya éééég! Ki az? Hogy hívják? Csinos? Volt már csók?
- Tina! - szóltam rá rosszallóan. - Nyugi, ő csak egy nagyon nagyon jóképű srác aki segített átélni a szörnyű napokat. Nem mellesleg a neve Anil és igen volt csók... - kuncogtam el a mondat végét.
Közben pedig Anilra pillantottam aki az ágyon feküdt és Tina naplóját olvasta. Hirtelen még a szívdobogásom is megállt, de megőriztem a nyugalmam és egy torokköszörüléssel figyelmeztettem, hogy viselkedjen tisztességesebben. Hisz még ha Tina nem is látja, ez csúnya dolog.
- Szóval akkor miatta nem tudtál eljönni soha... - vonta le a következtetést, amit azonnal meg kellett cáfolnom.
- Tulajdonképpen azon az éjszakán megtámadtak vagyis kiraboltak, és azért nem jöttem. A telefonom pedig azért is nincs meg, mert azt is elvitték. - Hazudtam.
- Jézusom. Hol? - akadt a torkán egy falat.
- Az utcasarkon.
- És redőröknek nem szóltál? Ha ilyen történt volna, már rég tudnék róla. Miért nem szóltál?
- Elég volt már nekem a rendrökből. Köszi.
Anil a könyvespolc előtt sétált és dúdolt valami halk dallamot magába majd hirtelen elhallgatott mikor találkozott a tekintetünk. Odarohant hozzám mögém ült és átkarolt.
- Jó oké értem. Tudodmit, hagyjuk is a múltat. Beszéljünk a szülinapodról. Rendezhetnénk itt egy partit nálam, és legalább bemutathatnád a barátodat...hogy is hívják?
- Anil – feleltem, és közben már egy jó szövegen gondolkoztam amivel kimagyarázhatom, hogy miért nem lehetséges ez, de nem jutott eszembe semmi, még ki nem segített Anil.
„ Mond azt, hogy egyelőre, még nincs erőd ilyesféle partikra.”
- Hát nem tudom, nekem egyenlőre az ilyen bulizós dolgok nem jönnek be – mondtam vonakodva, hisz tudtam, hogy visszavág.
- De hát, csak egy egész pici buli, csak én, te, pár srác meg barátnők. Ideje lenne kicsit kikapcsolódnod, olyan feszkós vagy most is.
- Nem lehet Tina. Anilnak ígértem azt az éjszakát, de ígérem másnap bepótolhatjuk – Végre sikerült valami igazat is kinyögnöm szegény barátnőmnek.
- Jah, így mindjárt jobban értem – mosolygott –, viszont akkor át kell neked adnom az ajándékod.
- Oh erre semmi szükség.... - mondtam.
- Nyugi egy fillérembe nem került, viszont örülni fogsz neki, szerintem – felállt és kisétált a szobából.
- Köszönöm – suttogtam Anilnak. Aki megint csak a könyvespolc előtt sétálgatott és a kezébe kapott egy Jane Austen kötetet.
- Jéé van ízlése a csajnak. - megráztam a fejem és nem válaszoltam. Azt néztem ahogy leül a fotelba a könyvvel a kezében és mintha máris belemerült volna, olvasta a könyvet.
- Na itt is vagyok, hoztam inni is, csak azért tartott ilyen sokáig – mutatott a poharakra és a kólás flakonra a kezében. A másikban pedig egy kis bársonydobozka volt amit még most rejtett csak a háta mögé és elpirult. - Boldog szülinapot az én egyetlen barátnőmnek! - átnyújtotta a dobozt és én tovább figyeltem őt ahogyan inni tölt a pohárba. - Koccintsunk, és utána bontsd ki.
Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy tényleg kibontsam e. Tudnék én örülni valamilyen ajándéknak is most? Nem. De majd álcázom valahogy. Koccintottunk Tinával majd miután letettem a poharat két kezembe vettem a dobozkát, majd jól felkészülten kinyitottam a tetejét.
Neonkék. - Ez volt az egyetlen dolog ami eszembe jutott mikor a fény megcsillant. Nem tudtam egy pillanatnál sem tovább nézni, hisz Anillal akartam most azonnal közölni, hogy megvan, de ő már látta. Leesett állal bámulta felettem állva a kis ékszert ami a dobozból fénylett ránk. Lehajtottam a tetejét és sikkantva, könnyekkel küzködve a nyakába borultam.

Megvan a medalion, teljes az erekjék száma, és mindez Tinának köszönhetően. Egészen hazáig el sem tudtam engedni a dobozt otthon is csak addig míg átadtam Anilnak, hogy megnézhesse közelről. De természetesen, megégette a bőrét. Megakartam kérni pedig hogy tegye a nyakamba, de így nekem kellett. A tükör előtt állva akasztottam a nyakamba és egy pillanatra megrémültam mikor felizzott. Teljes neonkkbe borultam. A Tőr is felcsillant a zsebemben és a gyűrű is az ujjamon. Kivettem a tőrt és erősen megmarkoltam, majd Anil felé fordultam, még mindig a kék fényárban úszva.
- Gyönyörű vagy, Hercegnő! - ámult el a látványtól, ami kezdett egyre halványulni, pont úgy ahogy Anil és a szoba képe is. Utolsó erőmmel még Anil felé nyúltam az üres kezemmel, de aztán eltűnt minden és egy új helyen tértem észhez újra. Az ágyamban.
Anil felém hajolt és ahogy meglátta a szemeim megkönnyebbülés csillant az övéiben.
- Annyira aggódtam. Egyszerre, csak összeestél és én azt sem tudtam mit csináljak, hisz nem tudok, hozzáérni egyikhez sem. Te is tűz forró voltál, viszont erőtlen...Csakhogy újra itt vagy, Kicsim.
Átölelt majd felettem átgurult az ágyra és magára rántott. Ott ültem a csípőjén és kábán bambultam rá.
- Kicsit szédülök még. Rosszat álmodtam.
- Mit? - ült fel velem, és hátrasimította a szemembe lógó hajszálakat.
- Angyalokkal harcoltam. Nagyon sokan voltam, én pedig egyedül és..és... - éreztem ahogy a légzésem felgyorsul a pulzusommal együtt.
- Nyugalom. Hallod! June. Figyelj rám! Minden rendben! - ringatott Anil s közben halkan dúdolt nekem valami fura dallamot, ami ismerős volt, de mégsem, de ezzel eszembe jutatta a mai napot Tinánál.
- Anil, lehet egy kérdésem?
- Igen, természetesen, hercegnő.
- Hogyan lehetséges, hogy Tina nem lát, Marisa nagynénikém viszont igen? - Ez a kérdés már régóta itt lappangott bennem, de a medalionnal kapcsolatos gondolatok mind elnyomták.
- Öhm. Ez érdekes igen, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni, ha megmondom...
- Ennyi fura dolog után szerinted megtudnék lepődni valamin? - kérdeztem hanyagul, az ő arckifejezése, viszont maradt ugyan olyan komor.
- Igen. Marisa egy kiválasztott. A gyermekei pedig egy bukott angyaltól vannak. Azaz, hogy a harcban mind-mind az ellenségeid.  

05. Hit-Remény-Szerelem

Believe~Hope~Love

Végre megkezdődött a nyáriszünet.
El sem tudom mondani mennyire örülök, 

hogy van időm írni.
Nem szeretnék ígéreteket tenni, de még 

én is nagyon szeretném, ha idén nyáron
végeznék ezzel a történettel.
Minden megvan, már csak lapra kell vetni.
Tudom, hogy nehéz lesz visszakapni az olvasóimat
De bennem is él: Hit és Remény

Nikita

Gőzöm sincs, hogy végül mitől lettem jobban, de Anil és Linda nyüzstölésére hajlandó voltam talpra állni és erőt venni magamon, hogy megkeressük az ereklyéket. Hogy minek? Talán még én sem tudom igazán, csak anyám naplójában bízom, abban, hogy segítenek majd nekünk abban a bizonyos túlvilági háborúban.
- Fogd a térképet és induljunk! - parancsolt rám Anil majd ajtót nyitott előttem és kitessékelt. Igazából nem tudom mi ütött belé pár napja, de folyton dirigál és egy szép szava nem volt hozzám. Elegem volt, többnyire nem csak belőle hanem az életemből is. A másodperc legkisebb töredéke alatt még egyszer utoljára átfutottam a térképet és elindultam szorosan Anil előtt.
Linda nem jött velünk, volt más kisebb-nagyobb dolga amit elkellett intéznie, és úgy gondolta ezt mi ketten is megoldjuk. Ezzel Anil is így volt, kizárólag én nem. Semmi kedvem nem volt a szekálódását hallgatni viszont vagy vele vagy egyedül. Nem maradt más választásom.
- Itt jobbra – mondtam igazából magamnak. Befordultam és egy sötét sikátorba érkeztem, egy pillanatra megtorpantam, de tovább indultam egyenesen előre. A koszos, szeméttől teli utcán patkányok hemzsegtek minden kis zugban, már-már kezdem félni. A lakóházakból családi veszekedések zaja hallatszott, majd sikolyok és más félelmetes hangok szűrődtek ki. A sikátor végén egy újabb sikátort találtunk, a térképre néztem és rádöbbentem, hogy valami nagyon nem stimmel.
- Most meg mi a fene van? - állt meg mögöttem és kivette a kezemből a térképet.
- Lefordultam a B3-nál, ahogy mutatta, nem értem mi van – magyaráztam neki, mire ő a fejére csapott és káromkodni kezdett.
- Egy haszontalan buta liba vagy. Az a B9, félrenézhetetlenül egy kilences és nem hármas. Most nézd meg egy csomó időt elvesztegettünk a figyelmetlenséged miatt. Én viszem a térképet, most pedig indulj! - amint ezt végigmondta taszított rajtam egyet, úgy hogy majdnem előre buktam.
Amint visszanyertem az egyensúlyom megtorpantam és szembefordultam vele. Éreztem hogy nálam teljesen betelt a pohár. Összeszűkült szemekkel néztem fel rá, mire ő csak megrántotta a szemöldökét.
- Most meg mivan? - hangja olyan közönyösen hangzott, hogy hánynom kellett tőle.
- Na idefigyelj, Anil Devans! Halvány lila gőzöm nincs, hogy mi bajod van velem, de elgem van. Totál bekattantál, két napja hozzám sem értél, és úgy bánsz velem mint egy szeméttel, még épp hogy belém nem rúgsz. Bár a szavaiddal már megtetted. Itt neked semmi jogod arra, hogy beleszólj az életembe. Egyszer már megtetted. Fogd fel, nem szabályozhatsz. Itt vagyok megteszek minden a kedvedért és te így hál..... - A mondatot nem sikerült befejeznem, Anil magához húzott és megcsókolt. Olyan szenvedéllyel mint még soha. A csókban éreztem azt, hogy leadja minden dühét ami a testében áradt. Mindent beleadott, és én alig bírtam eltaszítani magamtól, mert akárhogyis imádtam ezt a pillanatot, nem hagyhattam magam.
- Ezzel nem oldottál meg semmit – löktem el s elindultam előre ahová az előbb indultunk.
- Dehogynem, June, többet mint gondolnád – azzal mögém rohant és nyomott az arcomra egy puszit amitől sajnos nem tudtam kitérni.
Hatalmas mosoly terült el az arcán ami engem is mosolyra késztetett, de aztán lefagyott mindkettőnk arcáról.
Ugyanis előttünk két késes fiatal srác állt meg a térképre mutatva. - Ide vele, vagy meghaltok! Üvöltötte az egyik és a késsel felém hadonászott, majd megragadta a kezem és maga elé rántott túsznak. A kést szorosan a nyakamhoz illesztette, majd újra rászólt Anilra. Ő viszont nem figyelt rá, másra koncentrált.
- June, a gyűrűd, fordítsd el a gyémántot! - szólalt meg a hangja a fejemben,én pedig az utasítát követve óvatosan a gyűrűmért nyúltam. Elfordítottam a gyémántot és éreztem az a különös érzést ami akkor kerít magába amikor apámhoz tartok az alvilágba. Eltűntem a sötétségben, de egy lélegzetvételnyi idő alatt már egy másik helyen találtam magam. Amikor megérkeztem Anil már ott volt, és örömmel zárt újra a karjába.
- Mi volt ez? - kapkodtam levegő után zavaromban.
- Egy újabb támadás a mennyből. El sem hiszem, hogy még mindig próbálkoznak. Ennek soha nem lesz vége... - tenyerébe temette az aráct és lecsúszott a fal mentén.
És ekkor tűnt fel, hogy nem oda kerültünk, ez még mindig New york egyik utcája. Értetlenül néztem Anilra aki értette mire gondolok, de nem válaszolt, csak a térképre mutatott, melyen az egyik cél a tőr helye, neonkék színben villogott.
- Megtaláltuk? - sikkantottam fel örömömben, de Anil felugrott és a számra tette a kezét.
- Három utcányira vagyunk attól a sikátortól. A helyedben csendben lennék kedvesem. - Nem volt szélesebb utca az előzőnél, de több napfény jutott be és kevesebb szemét volt. Mikor hirtelen megpillantottam a sokszor látott házakat belém ütött a felismerés. - Ebben az utcában lakik a nagynéném – megdöbbentem meg, majd elindultam a ház irányába.
- Azt gondolod, talán nála lehet? - futott utánam.
- Miért? Van más logikus ötleted? Hol lehetne a konténer alatt az utcán? - hangom olyan közönyösen hangzott, hogy még én is meglepődtem. De Anilra nem volt hatással.

Megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Két percen belül Marisa ott állt és döbbenten meredt ránk.
- June, a temetés óta próbállak elérni telefonon, el sem hiszem hogy itt vagy, akarom mondani, vagytok.
- Ömm igen, ő itt Anil. Anil ő Marisa Grace, édesanyám húga – mutattam be őket egymásnak.
- Örvendek a szerencsének, Anil. Fáradjatok bentebb.
A lakás nem volt nagy. Marisa három kisfiával lakik itt egyedül. A férje mikor megtudta, hogy hármasikreket vár lelépett és azóta sincs róla hír. Neki is sok gondja van azóta, de lényegében jól elvannak. A kicsik jól nevelten köszöntöttek bennünket majd tipikus gyerek viselkedést folytatva elrohantak és fogócskáztak a házban. - Tim, Alex ne hagyjátok ki a játékból Martint – szólt rá édesanyjuk a két rosszcsontra akik természetesen figyelmen kívül hagyták anyjuk kérését. Ami amúgy sem volt probléma, mert Martin szivesebben akaszkodott Anilra, minthogy testvéreit követte volna.
- Szóval, June, mi járatban erre? - Leült a konyhaasztalhoz és nekem is helyet kínált magával szemben.
- Tudom, hogy anya sokat járt, hozzád, de nem tudom mennyit tudsz róla és végül is rólam. - Elétoltam a térképet amin immár csak egy folytonosan égő kék fény izzott.
- Azthiszem, tudom miért jöttél – felállt és magával húzta a székét a nagy faliórához. - Édesanyád még terhes volt veled, mikor megkért rejtsem ezt el, és rámbízta hogy majd ha eljösz érte adjam oda neked. Azt soha nem mondta mi ez, és én voltam olyan tisztességes és soha nem nyitottam ki. Viszont egy üzenetet még rám hagyott – levette az óratetejéről a kisdobozt és visszaült az asztalhoz. - „Mond meg a kislányomnak, hogy ha ez a tőr felizzik a világ sorsa abban a pillanatban dől el.” Soha nem értettem mire gondolt, de reméltem, hogy ha eljössz érte, majd te elmagyarázod.
- Oh, Marisa.Tudod ez az egész egy kicsit bonyolult, megvolt az oka, hogy anya nem mesélte el neked. Hagyj most elmenni, s ha visszajövök, elmondom mi ez az egész, csak imádkozz értem, hogy visszatérjek. - Mikor végigmondtam felnéztem és a szemében megértés csillant, elmosolyodott, felállt és kitárt karokkal várta, hogy hozzábújjak.
Az ölelése akárcsak anyának, meleg, védelmező és erős. Minden bennevolt amire szükségem van a jövőre tekintve. Nyomott egy puszit a fejemre és elengedett.
- Bármi is legyen a dolgod, kicsim, tudd, hogyha bajvan, bármikor segítségedre leszek. A hugomnak tartozom ennyivel. - Azzal elindult ki a konyhából.
A nagy beszélgetés és izgalom közepette észre sem vettem, hogy Anil eltűnt mellőlem, épp csak most, hogy megpillantottam a kicsikkel. Olyan aranyosan játszottak, a törődő szeretetteljes pillantása ezekszerint a srácokat is rabul ejtette, méghozzá annyira, hogy alig akarták elengedni, mikor a végső búcsúra került a sor. Anil magabiztosan ígérte meg, hogy visszajön hozzájuk, én sajnos nem voltam ilyen biztos benne. Viszont ez mosolyt csalt az arcomra.
Mikor az utca végéről visszapillantottam, láttam, hogy a fiúk szorosan átölelik anyjuk lábát, és sírnak.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó hatással vagy a kicsikre – öleltem át Anil derekát.
- Tudod, van egy kissrác, az alvilágban. Én neveltem fel. Sok tapasztalatom van hozzájuk.
Egy pillanatra elképedtem, mert ahogy ezt említette egyből December jutott eszembe. Akit Augustus nevelt fel, és hogy milyen magányos volt, mikor láttam őt.
- Mit gondolsz, a következőt hagyjuk holnapra?
- Ahogy gondolod. Menjünk Lindához és számoljunk be.


Linda boldog volt, mikor láthatta a tőrt, de nem merte a kezébe venni. De ezzel sajnos így volt mindenki. A gyűrű nem volt veszélyes, inkább hasznos, hisz így láthatom azokat akik rám támadnak, sőt el is szivároghatok előlük ha bajban vagyok. De a tőr az más. Az élébe itt is a nevemet vésték. A tus viszont zafírkék kőből volt kirakva, megadva a neonkékes ragyogást neki.
Anyám naplójában a tőr fejezetéhez lapoztunk és Anil kezdte hangosan felolvasni a róla készült jegyzeteket.
„ Ez egy valóban éleveszélyes fegyver, ha nem a megfelelő ember kezébe kerül, foghatja bármely végét akkor is halálos sebet ejt. Ez a tőr él, lélegzik, és ver a szíve. Éle mérget termel, s ha az áldozatot megvágta, annak mindegy, meg fog halni. A tőr tud beszélni a túlvilág nyelvén, aki érti megfoghatja. Hogy szóra bírd, kell egy jelszó. Az pedig a név. Haragos egy lény, de ha gyengéd vagy vele, akkor segít.”
- Ezekszerint, akkor most beszélgetnem kell ezzel a tőrrel?
- Van más, esteleg jobb ötleted? - tette fel a lényegre törő kérdést Anil, amire inkább nem is válaszoltam. Vártam egy pillanatot, majd jobban szemügyre vettem az ereklyét. Először picit tétováztam, majd gyengéd hangon kiejtettem a nevem. ~ June ~
A tőr felizzott majd alighalhatóan megszólalt. Egy pillanatig úgy éreztem nem értem, de aztán a fejemben a halandzsa érthető szavakká, mondatokká kerekedtek.
~ Szervusz, leányom. Örülök, hogy itt vagy, miben lehetek segítégedre? - Egyszerre kapott el a felismerés, sírógörcs, félelem, remény. A hang megtéveszthetetlenül az édesanyámé volt.
~ Anya, te vagy az? - szipogtam, még a többiek értetlenül bámultak rám.
~ Igen. Tudod, mindig is furfangos voltam, tudtam, hogy hová kell kerülnöm, hogy veled lehessek, ha már szükséged van rám.
~ Úristen, ezt nem hiszem el – örömkönnyek hullottak a szememből, s meglepetésemben szorosan Anil mellé bújtam, és megszorítottam a kezét.
~ Nem tudom mit csináljak, anya, hiányoztok, és egész csatákat vívok már most is, mikor rádöbbenek egy-egy dologra. Elmondhattad volna, és szegény apa....
~ Gyönyörűm. Szerettem az öcséd apját, és csak a remény tartott életben, olvashattad a naplót. Minden így volt a legtökéletesebb nem? S ha megnyered a csatát, ha nem, újra együtt lehetünk.
~ Nem értelek. Hogyan?
~ Az igazi apádnak nagy hatalma van. Visszakaphatsz minket a való világba, ha sikerül megmentenetek a világot az angyalok csatájától.
Ahogy ezt kimondta, teljesen végem volt, a sírás elemi erővel tört rám. Anil úgy vígasztalt, hogy ringatott, mégsem tudtam abbahagyni. El sem hiszem, hogy az amiben eddig nem hittem, csak az segíthet újra látni öcsit, anyát és apát.

- Anil, ez soha nem fog sikerülni – súgtam oda neki, mikor hazafelé sétáltunk.
- Higgy, édesem! Csak az fog erőt adni...- Ez volt az utolsó mondata aznap este.
Mikor hazaértünk mindketten elmentünk zuhanyozni, még én voltam soron addig ő rendelt pizzát, és mire végeztem, már ott várt megterítve a kis asztalnál. Mosolyogva csóváltam a fejem és leültem mellé, de akkor sem szólt semmit. Töltött kólát a poharamba, majd szép csendben megette a saját adag pizzáját. Sokkal előbb végzett, mint én de szó nélkül várt, s csak nézett még befejeztem.
Nem hagyta, hogy elpakoljak magunk után, mindent ő akart csinálni, így én besétáltam a szomámba, és lefeküdtem. Még hallottam, hogy csörög miközben a mosogatógépbe pakolja a használt edényeket, poharakat, utána már csak azt, hogy csendben belopózik a szobába. A villany világított, nem kapcsoltam le, de behunyt szemeimről biztosan azt hitte, hogy már alszom.
Hallottam mikor felémhajolt, s ekkor megijedtem. Kinyitottam szemem, s félve bámultam rá. De ő csak felémhajolt és a fülembe súgta: - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
Nem válaszoltam, pólójának gallérját megmarkolva ajkamhoz húztam az ajkát és bírtokba vettem.
- Dejavu érzésem van – nevettem, mikor elengedtem.
- Igen, egyszer már átéltük abban a látomásban amit mutattam neked a második napon. Emlékszel?
Emlékeztem, de még, hogy mennyire. De annak nem volt folytatása, a csóknál vége lett. Hát én tovább írtam azt az estét, sokkal szebben, szenvedélyesebben...
- Szeretlek, Anil Devans! - súgtam neki, s mellkasára hajtottam a fejem.
- Én is – végigsimított a hajamon, majd mindketten elmerültünk az éjszaka sötétjében.  

04. Months - Fény az igazságra

Sziasztook!

Először is szeretném itt megköszönni, annak a kedves kommentelőnek, aki vette a fáradságot, és írt egy nagyon kedves megjegyzést nekem. <3 Örök hála neked!
Egyébként pedig, ilyen 50%-ban neki írtam ezt a fejezetet, remélem olvasod ezt és ismét kapok egy bizalom növelőt, még ha nem is lett olyan jó ez a feji. :/

Igyekeztem, két éjszaka alatt összehoztam, kissé sok a párbeszédes rész, de sajnos a szituáció most ilyen. Sok mindenre fény fog derülni, és talán ez az a fejezet ami elválaszt attól, hogy végre eldöntsem magamban is, hogy miként fog zárulni a történet - mert egyébként nem tudom még!
Jó olvasást mindenkinek, oldalt szavazás! 

Puszikaa!
Amint tudok jövök a következővel

- Ne hagyj itt – fogta fel fülem, ezen lágyan kiejtett szavakat, de a sötétség túl erős volt, s már éreztem, hogy merülök. A hideg melytől egész testemben remegtem, nem tűnt el, pedig próbáltam fészkelődni, kicsit közelebb kerülni a meleg forrásához, de egyszerre szűnt meg minden. Eltűnt, s csak remélni tudtam, hogy ez csak egy csúnya, rossz rémálom, amiből minél hamarabb fel fogok ébredni. De mikor ez a gondolat átfutott az agyamon, már egy meleg, fényes helyen találtam magam. Csendesség honolt, de mindent elnyomott a tömény neon kékség és a folytogató pára.

Hason feküdtem, és mikor ülő helyzetbe küzdöttem magam, s körbenéztem, egy pillanatra leesett az álam. Csak néztem, s tekintete egyszerűen lebilincselt. A ronda lény amely egy trónuson ült, arra kényszerített, hogy a gyönyörű arcának és szemének szenteljem tekintetem, de nem feltétlenül sikerült. Ahogy végigfutottam undorító torz testén, a látvány elborzasztott, és hányingerem támadt. Lassan elfordítottam fejem és a padlóra szegeztem tekintetem, majd lehunytam szemem.

- June! - förmedt rám, kissé morgós mély hangon. - Vagyis, ne félj kicsikém! - Fejem nem emeltem fel, de a hangokból leszürtem, hogy közelebb jött hozzám, annyira közel, hogy éreztem a testéből áradó hőt, amitől ismét megborzongtam.

- Nem foglak bántani, lányom. - Azzal felém nyúlt és karomnál fogva felállított és magához ölelt.
A hangom cserben hagyott az erőmmel egyetemben, egyszerűen hagytam, és összeomlottam az idegen férfi karjaiban.
Lassan felemelt és a trónhoz vitt, s mint egy kisbabát, ringatni kezdett.
- Had meséljek neked...had magyarázzam meg, ki vagyok, és miért vagy itt.
- Anilt akarom! Csak benne bízom – suttogtam. - Hagyj békén, engedj el!
- Pszt! Ne ébreszt fel a mélyen alvó ördögöt! Nyugodj meg és hallgass végig!
- Soha! Egyetlen embert vagyok hajlandó végig hallgatni! Kizárólag Anilt! - Azzal keresztbe fontam karom és duzzogva meredtem az ellenkező irányba.
- Ismerem Anilt – sóhajtott. - Én küldtem hozzád, Nikita halála után, muszáj volt, valakinek életben tartania, és csak ő volt...Ő volt az aki ismert téged, hisz végig követte az életed. De pszt, erről senki sem tudhat, arról sem, hogy veled van. - Szünetet tarott és reménykedően nézett szemembe, hátha megadom magam. - Ugye mesélt neked arról, hogy hamarosan eljön a nap, mikor testvéreiddel együtt meg kell mentened a túlvilágot, az elharapódzott, mennybéliektől. El kell pusztítanotok minden angyalt, mert ha nem, akkor megszállják a földet s vége lesz mindennek.
- Hogy szállhatnék szembe, ezernyi angyallal egyedül... - sóhajtottam fel kínomban, mert akármennyire is szörnyű tényleg végig kell hallgatnom ezt a monológot.
- Apád, nem volt bolond – nevetett lágyan. - A tizenkét testvér készen áll, hogy szembeszálljon a mennybéliekkel.
- Tizenkét testvér? - emeltem fel tekintetem, s néztem gyönyörű neonkék szemeibe.
- Soha nem tarottad furának ezt a nevet? June? Mint a hatodik hónap neve? Csak tizenkét gyermekem van, ebből öt lány, s hét fiú. March, April, May, June, July. A gyönyörű kislányaim.
- Hol vannak most ők? Megakarom őket ismerni! És a fiúk? August, October? November? És a többiek? - A szívem nagyott dobbant, hisz talán egy mesébe illő hihetetlen történetbe csöppentem bele, tizenegy testvérrel az oldalamon. El sem tudom hinni, hogy mindez velem történik. S bár lelkem mélyén rettegek, attól hogy elveszítjuk ezt a csatát, most már mégis több bizalommal tudok ez elé állni.
- Te vagy az én hatodik gyermekem, December, pontban december 9.-én tölti be a tizenkettedik életévét. Fiatal, de mint a többi fiú kiképzésben részesültek, itt fenn a pokolban. Csak ti lányok maradtatok a földön, hogy tapasztalatokat gyűjtsetek ott, még a srácok a túlvilágot ismerik ki.
- Láthatom őket? - csillant meg a remény a szememben, s tényleg még magam sem hittem, hogy az előbbi félelmemből hogyan változott meg a kedvem ily reménykedővé, s boldoggá. Mikor még azt sem tudtam mi lesz tíz percen belül. Nemhogy a nagy napkor.
- Te láthatod őket egy üvegfalon keresztül, de ők téged nem láthatnak, s ezt meg kell értened!
Amint ezt kimondta, felugrottam a trónszékből és útra készen pillantottam édesapám szemeibe, aki épp egy vigyort próbált elfolytani, majd lassan de biztosan felemelkedett a székéből. Belémkarolt és a hatalmas ajtó felé vezetett.
- Ők tudnak rólunk, mármint a lány testvérekről? - kérdeztem meg egy adott pillanatban, mikor már feszültség vont körbe minket.
- Természetesen! De titkos okok vannak arra, amiért nem láthatnak titeket! Most viszont készülj fel, megérkeztünk! - Azzal kinyújtotta a kezét és betolta maga előtt az ajtót.
Ami fogadott kevésbé sem hasonlított arra, amire számítottam. Mi több...messze felülmúlta képzeleteimet. Itt eztüst szürkeség borított mindent. A srácok pedig külön csoportba verődve, teljesen átlagosan tengődtek az üvegfal mögött. A magam szőke egy másikkal és egy fiatalabb sráccal kártyázott. Az izmosabbak épp mint az utcai harcosok, verekedtek az egyik sarokban, a többiek, vagy olvastak valami vastag könyvet, vagy épp focit néztek a tévében. Teljesen átlagosak voltak, s bár a jellemzőik alapján próbáltam névvel illetni őket, egy pillanatra megkellett, hogy álljak, ugyanis akárhogyan számoltam a hét fiú helyett, csak hatan tarózkodtak bent.
- Csak hatan vannak – tettem szóvá észrevételeimet apámnál.
- Valóban. August....ömm. Fontos küldetésen van – bólogatott bizonytalanul, ami felettébb rossz előjelnek számított az én részemről.

A sarokban akik verekednek, azok January és February? - Kérdeztem ahogy végigpásztáztam izmos felsőtestüket.
- Igen, ők ketten a legöregebb fiúk. November és December, ott ülnek a kanapén, September és October pedig azok akik kártyáznak – segített ki apám.
Egy röpke pillanatig újra körbenéztem a srácokon, észrevettem, hogy rengeteg hasonlóságot rejtenek, Arcvonásaik, olyan egyformák, hogy szinte koruk alapján, tudjuk megkülönböztetni őket. De mindent egybevéve, és testvériség ide vagy oda, October az izmos vállával és homlokára tapadt izzadt hajával, mindent vitt. Aztán tekintetem átsiklott a legkisebb testvéremre, aki csak ott meredt a tv-re, összehúzva magát, mintha félne, és elveszett lenne egymaga a nagyok között, s ezt szóvá is tettem.
- Mond, December mindig ilyen?
- Milyen? - fordult felém apám és felemelt szemöldökkel meredt le rám.
- Ilyen, zárkózott, mint aki száműzve van a többiektől...
- Nem, csak mostanában, hogy August elment, az kissé megviselte. Ő volt az, aki mondhatni felnevelte – vágott szavamba.
Akárhányszor említette August nevét, annál élesebb volt a hangja, mintha azt sugalná, „Túl sokat kérdezel”. Ki lehet ő, és miért nincs itt? Mióta távozott és miért? - Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben, mikor hirtelen azt éreztem, hogy újra süllyedem...
- Fel fogsz ébredni, kicsim. Légy jó, Anil vigyáz rád, és hamarosan találkozunk. - Még egyszer utoljára szorosan átölelt, de aztán kinyitottam a szemem, körbepillantottam, és mélyet szippantottam a sűrű füstös levegőbe, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felugrottam, és a mellettem ülő srácra meredtem, aki szintén csak furán bámult rám, amiért ilyen bután cselekedtem.

Van Isten! - csapta össze a tenyerét és felém hajolt, hogy magához öleljen. Én pedig csak nyújtóztam mint egy buta kisgyermek, és hagytam, hogy karja összezáruljon derekam körül.
- Anil! - szippantottam be mélyen fehér pólójának illatát. - Úgy örülök, hogy itt vagy! - sikkantottam és elhúzódtam tőle, hogy jobban szemügyre vegyem.
Egy pillanatra csak ő töltötte ki az elmém, majd újra előrenyomult az a sok információ az álmomból, s rögtön csacsogni kezdtem. Mindent elmondtam neki, a testvéreimről, Augustról, apámról, és mindenről amit megtudtam. Szegény pedig már csak ölbetett kézzel unottan hallgatta, mikor végleg abbahagytam, mert úgy éreztem kiszáradt a szám.
- Kérsz egy kis vizet? - mosolygott rám.
Hevesen bólogatni kezdtem, ő pedig csak lassan felállt és eltűnt az ajtó mögött. Most, hogy volt egy perc nyugtom, végre volt alkalmam felfedezni, hogy egy teljesen ismeretlen helyen, s ágyban vagyok. Ami megnyugtatta, hirtelen felgyorsuló szívverésem, az az illat volt. Bár keveredett bele Anil illatából, mégis felismertem, Linda különleges fűszereinek és növényeinek füsttel keveredett aromáját. Mikor ez végigfutott az agyamon, az ajtóban egy tálcával megjelent a magamban említett hölgy, mögötte Anillal, aki egy vastag könyvet tartogatott a kezében. Nem is akármelyik könyvet. Édesanyám naplóját, a barna kötetet ejtette ölébe mikor leült az ágy szélére. Mindeközben Linda már egy csésze teát kínált fel nekem, én pedig készségesen elfogadtam, és nagyot kortyoltam, a meleg mézes italba.
- Jobban vagy, leányom? - kérdezte csendesen, és ő is helyet foglalt arra a székre amellyen eddig Anil foglalt helyet.
- Igen – feleltem, s ekkor hirtelen megakadt a tekintetem az újjamon megcsillanó ezüst fényű gyűrűt, azaz az ereklyéim három darabja közül az egyetlen meglévőt.
Linda azonnal észrevette, ahogyan elgondolkozom, Anil viszont túlságosan belemerült a napló tanulmányozásába.
- Khm. Mi lenne, ha velünk is megosztanád, a megfigyeléseid! - szólította fel Linda, mikor már több percnyi csend állt be a szobában.
- Igen-igen. Ezt nézzétek, Nikita lerajzolta a három ereklyéhez vezető utat. Egy térkép számokkal. - Az orrom alá dugta, hogy jól megfigyelhessem, de ahogy rámeredtem a csupa szám papírra, elkerekedtek a szemeim. Egyetlen kiinduló pontunk az a Linda házát jelölő 'x' volt. Ugyanis fel volt írva, hogy ott van a gyűrű. Innentől már csak számolnunk kell.
- Te talán látsz benne valami logikát? - hajolt felénk Linda is. - Mert én ugyan nem!
- Innen kell indulnunk, visszaszámolnunk, és utána ha rájöttünk mi mit jelent, akkor indulhatunk előre. Nyomtam az újam a gyűrű helyét jelző 'x'-re.
- Ebben aztán van logika – nevetett fel Anil, és újra kisajátította a könyvet. Lapozott. - Odasüss! Egy csomó név és cím van ide felírva. Sarah Now– April Kredic Los Angeles, Leila Roberts – May Lonkorn...
- Ezek a lánytestvéreim, és azok édesanyjának nevei, meg a lakhely. Anil tudod mit jelent ez? Anyám egy zseni volt! - tapsikoltam örömömben, de Anil összecsapta a naplót, s szigorúan meredt rám.
- Nem találkozhatsz velük! Soha! - Jelentette ki ezt úgy, ahogy még apámtól sem vártam volna. - Kizárólag a harc napján. Csak is kizárólag! - azzal felállt, és átadta a naplót Lindának.
Egy ideig csak bámultam utána, aztán kezembe temettem az arcom és halk zokogásba kezdtem.

3. A kezdet vagy a végzet?

Siettem, igyekeztem, írtam!
Vszonylag hosszabbra sikerült kis fejezet lett, remélem tetszeni fog!
Olvassátok véleményezzétek, szavazzatok!
És ne felejtsétek a blogversenyt!!! 
Pusszantás!

Nikitaa


3. fejezet. A kezdet vagy a végzet?

A napfényt látván csendben nyújtóztam, s ültem fel az ágyban. Bár tegnap sikerült Devansnak megmenekülni a kincs keresés elől, ma már nem fog. Nagyon remélem, hogy tartja magát az ígértekhez, de mielőtt bárminek is nekifognánk, muszáj feltöltenem magam egy kis energiával, már persze ha nem akarom megint meglátogatni a semmi földjét Devanssal bár ha arról van szó, hogy láthatom, akkor mindenben benne vagyok!

Mint egy átlagos napot lazán, egy felfrissítéssel kezdtem, a langyos zuhany nagyon jól eset és az utána bevitt friss saláta igazán feldobta így a reggelt, még akkor is mikor elkezdtem takarítgatni és pakolászni annak érdekében, hogy rábukkanok valamire.

Lazán üdén, egy kis pörgős zene mellett törölgettem a port és kopogtattam a falat, hátha felfedezek egy titkos lyukat amiben benne vannak az ereklyéim. Történetesen az egész nappali felforgatása után sem találtam semmit. A szüleim szobájába pedig szemernyi kedvem nem volt még belépni sem, márpedig van egy olyan érzésem, hogy minden titkot az az éjjeli szekrény rejt, melynek kulcsát anya mindig a nyakában hordta. Most pedig ahogyan visszaemlékszem anyán nem volt rajta azon az estén, ami vagy azt jelenti, hogy ellopták, vagy azt, hogy fent van a szobájában, ugyanis minden ékszerét nekem adtak a temetés után, amit rajta találtak.

Az eljegyzési gyűrű és a többi bizsu ékszerei mind egy bársony tasakban pihennek mélyen elrejtve a föld alatt a rózsa bokor alatt. Az a rózsa bokor édesanyám lelkét jelképezi számomra, az volt a mindene, s nekem is az. Minden mi hozzá tartozott az részemmé lett, s az is marad.

Mondhatni felvonszoltam a testemet az emeletre vezető lépcsőn, mindez minimum fél órába tellett, s ezek után plusz ugyan ennyi töprengés az ajtó előtt: Bemenjek, vagy ne menjek?

Végül egy mély levegő kíséretével lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón majd gondosan s gyorsan – mielőtt meggondolom magam – bezártam magam mögött.

A szoba végtelenül csendes és magányos hatást nyújtott. Olyan érzéseket keltett bennem amitől sírni támadt kedvem, s csak a hatalmas erőfeszítésemnek és a mostanában átélt nehéz dolgoknak köszönhettem azt az önerőt, ami nem engedte kitörni a könnyeimet, hanem tovább vonszolta a lábaimat az éjjeli szekrényhez melyen a családi fotónk állt, egy ketyegő óra s a kulcs.

Remegő kezeimmel először a képet vettem a kezembe és végigsimítva az üveg lapot a már rátelepedett portól megszabadított kép tisztán láthatóvá vált számomra. Aaron a nyakambacsimpaszkodott és egy puszit nyomott az arcomra akkor, s anyáék pedig így öleltek át kettőnket. A boldog nagy család, akinek a sorsát rosszkor írták és rosszul. Gyorsan megráztam a fejem ezzel némileg kitisztítottam a gondolataimat, s miután a képet visszahelyeztem, a kulcsért nyúltam. Egy pár percig újaim közt forgattam majd, már kissé kíváncsisággal telten kinyitottam a szekrény ajtaját.

Egy pillanatig, teljesen azt hittem üres. Leguggoltam és betapogattam a legalsó polc legutolsó sarkába is, és ott találtam rá egy egészen könnyű börkötésű könyvecskére. Kihúztam, visszaültem az ágyra és lefújtam róla azt a hatalmas réteg port ami azon volt. A felirat már-már kopott volt, de még ki lehetett olvasni, hogy elején arany betűkkel írták fel a „Naplóm” szót. Nem is gondolkodtam, tudtam, hogy anyáé volt, s ismét csak gondolkodás nélkül kinyitottam az első oldalon és olvasni kezdtem.

„ Drága, Istenem segíts! Add, hogy ez a szörnyeteg, ne bántson engemet. Add hogy legyen velem pont olyan kedves, ahogyan én is. Félek, pont úgy rettegek mint ha épp halál akarna elvinni. Más nő ilyenkor öröm könnyeket hullat és nem remeg bele a gondolatba, hogy terhes. Én igen. Túlságosan is megrémiszt az ördög ivadékának világra szabadítása. Én leszek az aki ezt megteszi. Örökre gyűlölni fogom magam, ha a gyermek akit megszülök veszélyes lesz a családra. Nem tudnám elviselni, úgyhogy add ,Istenem, hogy az ördög leánya úgy szeressen mint én őt.”

Könnyekkel megtelt szemem gyorsan megtöröltem és még annál is gyorsabban vagy húsz lapot tovább hajtottam és újra olvasni kezdtem. Reménykedve, hogy végre valami olyasmire találok ami nem rémiszt meg még jobban.

„ Ma megint voltam Lindánál. Egy jó meleg tea mellett újra tudtunk beszélgetni. Sikerült megoldást találni arra, hogy biztonságban tartsam Junitát s még az édesapjával is sikerült kapcsolatba lépnünk. Végre úgy érzem normális életet élhetek anélkül, hogy a kicsikém bármit is tudna erről az egész dologról. Az apja ugyan nem tud róla, de nem is kell, még a végén elragadná tőlem a kicsikém. Szerencsére Hulien nem vett észre semmit. Teljesen abban a hitben él, hogy nap, mint nap a saját kislányát tartja a karjában...S ez így jó nekem, neki és a kicsinek is.”

Ez inkább sokkoló volt mint rémisztő ugyan, mégis nehezen dolgoztam fel. Oké, hogy apa nem az édesapám, na de, hogy szegény úgy halt meg és úgy nevelt, hogy erről az egészről mit sem tudott...az kicsit érdekes hatást gyakorolt rám. Ugyan miért tette ezt anyu, és mi volt ő, hogy az ördög őt választotta ahhoz, hogy engem megteremtsen?

Anil! - kissé már hisztérikusan kiáltottam fel a semmibe, annak reményében, hogy idetolja végre a képét. De nem, nem jött sem abban a pillanatban sem máskor.

Nyugtalanul ugyan de alaposan végiglapoztam a naplót, keresve valami utaló jelet az ereklyék hon létére, de egyáltalán nem volt. Dühösen összecsaptam a naplót és hanyagul az ágyra dobtam. Végiggondoltam a lehetőségeimet, úgy döntöttem ideje kimozdulni egy kicsit és meglátogatni azt a bizonyos Lindát. Várhattam volna Anilra a végtelenségig, de azzal semmire nem mentem volna, ha látni akarom akkor nekem kell cselekednem.

Átrohantam a szobámba s a szekrényembe vetettem magam, egy egyszerű ciklámen színű tunikát és ahhoz egy világos színű kényelmes csőfarmert választottam ki, s miután magamra rángattam, kiengedtem az eddig lófarokba fogott hajam, és hagytam, hogy lágyan hulljon nyakamra. Egyrészt örültem, hogy pillanatok alatt szalon képessé varázsoltam magam, másrészt alig bírtam a szembe nézni önmagammal a tükör előtt azzal a tudattal, hogy nem az vagyok akinek eddig hittem magam. Egy bőrdzsekit akasztottam le a fogasról és egy egészen kicsi táskát dobtam a vállamra, majd magabiztosan elhagytam a házat. Útközben a táskámból előkotortam a telefonom s bekapcsoltam. Vagy egy millió hívásértesítő üzenetem érkezett, mind ugyan attól a személytől. Tinától. Vele voltam azon az utolsó bulin, s azóta semmit nem hallottunk egymásról – persze gondolom ő értesült arról, hogy meghaltak a szüleim meg a testvérem – valószínűleg halálra aggódta már magát. Mély levegőt vettem, kikerestem a nevét majd a fülemhez emeltem a telefont. Az első csörgésre vonalban volt.  

• Hát te élsz? - sipította a telefonba, s közben mintha gyorsan szedte volna a levegőt...lefogadom, hogy kondi teremben van.
• Jó oké, elnézést, de a telefont kikapcsoltam. Amúgy igen élek, s mostanra már jobban vagyok.
• Na és én akkor minek is vagyok? Mire vannak a jó barátok? Arra, hogy segítsenek! Erre te azt akarod mondani, hogy sikerül egymagad túltenni magad ezen a szörnyűségen? Vagy találtál valaki mást? Pszihomókust vagy...oh te jó ég, mond, hogy nem! - hangja kevésbé volt nyugodt. Sőt a felháborodottból már inkább a dühösbe hajlott. Megijesztett.
• Nyugalom, Tina, nincs semmiféle mókus, és más egyéb. Egyébként ezen nem lehet túltenni magam, egyszerűen, már csak elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy felkeljek.
• Mond azt, hogy hozzám indultál, egy hatalmas pizzával, hogy mindezért elnyerd a bocsánatom! - Egyértelműen mosolygott, teljesen biztos voltam benne.
• Öhöm...Persze, itt állok a pizzázó előtt, csak épp akkora sor áll, hogy kb. hat óra mire odaérek. De ígérem ott leszek!
• Nagyszerű, anyáék nincsenek otthon, én meg most indulok haza a kondiból, akkor hát ott találkozunk. Csók, Szivi! - Cuppantott egyet, majd megszakította a vonalat.

Újabb mély levegő kíséretében befordultam az utolsó sarkon, abba az utcába, ahol az a bizonyos Linda lakik. Innen csak egy ugrásnyira van a pizzázó és pont annyira a barátnőm háza, szóval ha igazán gyors vagyok hatra ott leszek nála.

Itt ennél a háznál soha nem jártam, de anya mindig erről kísért óvodába, s egyszer-kétszer megálltunk egy pillanatra. Bemutatott a hölgynek, de semmi több. Mindennek már több mint tíz éve. Biztosan megöregedett, s az sem biztos hogy emlékszik, rám. Az utóbbi időkben anya már nem járt ide, az is lehet, hogy meghalt vagy...Az ablakból fény szűrődött ki, szóval ez a feltételezés mindjárt elszállt, s inkább az időszűkére gondolva és barátnőmre, bekopogtam az öreg faajtón.

Hallottam ahogy az ajtóhoz csoszog, majd elfordítja az ajtóban a kulcsot. Résnyire nyitotta az ajtót s kikukucskált.

Hosszú ősz haja a vállára omlott s az hogy göndör volt, megfiatalította az amúgy már ráncokkal tarkított arcát. Jól szemügyre vett magának, majd mikor szemében megcsillant a felismerés így szólt.

• A nyitvatartási tábla a bal oldalon van a falon, kislány. Olvasd el és gyere legközelebb időben! - Már behajtotta volna az ajtót, de nem hagyhattam annyiban, kezemet kinyújtottam, s nem hagytam, hogy rámcsapja.
• Tudja, hogy ki vagyok! S nem teheti ezt velem...ön az egyetlen aki segíthet. Nem bántom, ártalmatlan vagyok – szóltam csendesen, mikor már csak a rémület sugárzott a tekintetéből.
• Fáradj bentebb, June. Ezt a beszélgetést nyugodtabb helyen is folytathatjuk, nemde bár?

Miután behajtotta mögöttem az ajtót megkért, hogy üljek le a nappaliban, s várjam meg még főz egy kis teát.

Szófogadóan leültem az asztalhoz melynek közepén egy üveg gömb terpeszkedett, s figyeltem az abban gomolygó lila füstöt. Egészen addig még az neon kékké nem vált, nyugodt maradtam, ezek után riadtan markoltam meg a széket. A füst csak tovább gomolygott, de nem jelent meg benne semmi, pedig számítottam valamire. Nem tudom mire, de egészen megkönnyebbülten fogadtam, hogy semmi nem történt a szín változáson kívül. Pillanatokon belül Linda is letelepedett az asztalhoz s egy teával teli csészét nyomott a kezembe. Először csak csendben meredtünk egymásra, én a csészén melengettem kihűlt tenyereimet, majd a egy lényegre törő kérdéssel álltam elő.

• Mit tud rólam, anyáról és az igazi apámról? - fel sem néztem a csészéből, mégis éreztem ahogy kényelmetlenül érinti a kérdés.
• Túl sokat, édesem. - Mikor felpillantottam rá tekintete a könyvespolcot pásztázta, s egy váratlan pillanatban felugrott s létrát húzott, hogy elérje a kiszemelt könyvecskét.

Mikor levette, visszaült és az asztalra helyezte. A könyvnek látszó tárgy eredetileg a ládika volt. Linda a zsebéből húzott elő egy kulcscsomót melyen elsőre megtalálta a sok kulcs közül a ládához tartozót. Kinyitotta majd egy kis kék bársonyzsákot húzott elő belőle, s felém nyújtotta.

Először tartózkodtam attól, hogy felfedjem tartalmát, végül kikötöttem az apró szalagot mely összetartotta a zsákocska száját és tartalmát a tenyerembe ráztam belőle.

Először be kellett hunynom a szemem a vakító neonfénytől, később sikerült megszoknom és közelebbről is szemügyre vennem a gyűrűt. A felizzás pillanatnyi volt. Már csak egy egyszerű ezüstgyűrű pihent a kezemben, egy zafír kővel a közepén, belsejében pedig kifejezetten szép betűkkel írva az én nevem állt. ~ June ~

Az ereklyéim egyik darabja, igen ám de három van, hol a többi? Épp ezt akartam kérdezni Lindától, mikorra ő már választ is adott rá:

• Édesanyád ezt adta nekem, az ereklyéid csak ezen darabja nem veszélyes, vagyis az csak nem tudjuk mire való – mélyet sóhajtott s folytatta. - Nikita gondosan őrizte mindet, de tudta, hogy történni fog még valami, és a gyűrű nélkül semmire sem mennél, azt kérte segítsek neked ha baj történik. Én azért nem mentem segítségedre eddig, mert tudtam, hogy eltalálsz, ha már szükséged lesz rám.
• Hmm. - hümmögtem, mert igazából nem tudtam mit mondani, két ereklye olyan helyen van ahol biztos, hogy soha nem találom meg. Márpedig valami azt súgja szükségem lesz rá...- Annyit legalább tud, hogy mi a másik kettő? - a hangomon nagyon észrevehet volt az a mindent felülmúló reménykedés, hisz bármit megadtam volna azért, hogy minél többet tudjak meg ezekről.
• Gyűrű, tőr, medál. A medálnak nagyon különleges ereje van, ha megtalálod mindenképp óvatosnak kell vele lenned. Még a tőr sincs ennyire veszélyes, higgy nekem, s fogadd meg!

Még ha nem kér meg rá akkor is óvatos lennék mindennel, nem tudom mekkora erőkkel bírhatnak, de ha a két túlvilág összecsapását akadályozhatom meg vele, valószínűleg mindennel elbír, talán velem is.

• A gyűrűről nem tudok semmit sem, én azt ajánlom, hogy a nagy napig ne vedd fel. Az lenne a legjobb. - Igen ő nem tudta, én igen. Láthatom Devanst anélkül hogy kivárnám a végtelenséget.

• Köszönöm, Linda, a segítségét. Nagyon sokat ért ez nekem. Bármit megtudok jövök, ígérem, hiszen egyedül nem megyek semmire. - Hazudtam, hisz a gyűrű elég ahhoz, hogy végre Anillal együtt tudjunk keresni-kutatni. De ez még nem zárja ki, hogy nem lesznek olyan napok, mint ez is, hogy fél hat és Anilt még nem láttam ma.
• Én örülök a szerencsének, June. S bármikor szívesen látlak. - Szorosan megölelgetett, ahogyan régen anyu tette mikor valamilyen hosszú útra mentem egyedül, majd kikísért az ajtón.

Mikor elindultam tőle, a pizzázóba a gyűrűt a zsebembe ejtettem, nem akartam felvenni addig még nem vagyok biztonságban, hisz nem tudom milyen hatásai lehetnek, és szeretném ha Anil mellettem lenne akkor.

Két pizzát is rendeltem, ugyanis senki nem volt ott és mivel két perc alatt elérek Tinához igazán ráérek még elkészül. Leültem az asztalhoz és a gyűrűt vizslattam még el nem készült. Utána pedig elindultam a kezemben a két forró pizzával. Kicsit meglepetten tapasztaltam, hogy egyre sötétebb lesz, és amit még tudni lehet rólam, hogy a sötét az egyik gyengepontom. Nem hiába.

Viszonylag csend volt, csak a talpam koppanását hallottam a járdán, s néhány kutya ugatását ahogy felriasztom őket édes álmukból.

Legnagyobb örömömre a szél is feltámadt így a fejemre rángattam a kapucnimat, hogy nehogy szétzilálja a hajam. Viszont ahogyan megálltam, valaki hátulról megragadott és a kerítésnek taszított. A pizzákat hiába próbáltam tartani s utána nyúlni, kiestek kezemből, és valaki olyan erősen tartott, hogy nem bírtam mozdulni. Segítségért kiáltottam, de senki nem, még csak egy kutya sem figyelt fel az éjszakába törő sikolyomra. Hirtelen félelem járta átt a testem s a szél még csak rátetőzött a remegésemre. Suttogó hang tört be az elmémbe annélkül, hogy felismerhettem volna, tovaszállt, értelmetlenné vált a fejemben keletkező ködben. Majd újra megjelent de már sokkal nagyobb hangerővel. A fülemhez kaptam a kezem, hátha megszüntetem a fájdalmat okozó hangot, de nem sikerült, nem a környezetemből jött, egyenesen a fejem akarta szétrobbantani, semmit sem értem el azzal, hogy befogtam a fülem, a hang csak erősödött tőle. Fájt, annyira hogy lecsúsztam a kerítés mentén s a térdem közé szorítottam a fejem, hátha az nem engedi szétrepedni a fájdalomtól. - Megtaláltunk téged is. - Kísérteties hang csak átsuhant az elmémen és hosszan tartó fájdalmat hagyja maga után eltűnt.

• Te is meghalsz! - Ez egy másik hang volt, próbáltam kitalálni, hogy ismerem e, hogy Anil-e, de nem! Teljességgel biztos voltam benne, hogy nem!

• A családoddal két perc alatt végeztünk, könnyebben ment volna, ha anyád nem olyan makacs. Szentelj nekünk egy kis nyugodtságot és akkor nem fog fájni.

Azzal, hogy elárulta, ő volt az aki megölte Aaront és anyát, felébresztett az eddigi kábulatból, még a fájdalmat is elsöpörte és új erővel néztem a képzeletbeli szemekbe.

Kacagás tört fel az elmémben és nem az enyém volt, kinevettek, s ez nem tett jót az önbizalmamnak, de egyre csak az öcsém arca villogott előttem. Ha másért nem, akkor érte megteszem. A kezem a gyűrűért csúsztattam, mert volt egy olyan érzésem, hogy annak segítségével látom majd őket, s akkor lesz értelme felvenni a harcot, de a hasamba támadó szúró érzés újra a földre tiport. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy leszúrtak, vagy csak megütöttek, de nem kaptam levegőt. Viszont egészen biztos voltam abban, hogy hamarosan végem, ezért utolsó erőmmel egy szót préseltem ki remegő ajkaimon.: - Anil! - Reméltem meghallja, s segít nekem mielőtt átadom magam a hívogató sötétségnek, de nem láttam semmit, s nem is hallottam, csak a sötétség uralta az elmém. Eltűntek a hangok és minden más velük együtt.

2. Örvénylő hazugság

Jaj, hát sziasztook!

Nem sorolom, hogy mit csináltam eddig...nincs mentség!

De most már mozgósítom magam, és akkor íme itt a 2. fejezet.

Teli egy csomó titok felderítésével. 

Jó olvasást.

Hamarosan jelentkezem!

Pusszancs!

Mint a tenger, a hold ezüstös fényében úszva, vegyültem el az érzelmekben. Düh, mint a hullámok úgy csaptak le rám, és pont oly lassan is húzódtak vissza. Csendben magamban fortyogva üldögéltem a kanapén és csak arra próbáltam gondolni, hogy mi lenne HA…
Mi lenne, ha élnének a szüleim, vagy mi lenne, ha Ő nem állított volna meg abban, hogy az örök vadászmezőkre lépjek. Vagy, hogyan is mondjam. De ellentétben ezzel a sok szóval, most is egyedül vagyok, mármint remélem. Általában viszont ezek a remények akkor foszlanak miszlikbe, mikor hirtelen a hangja megjelenik körülöttem. A hideg futkos, a hátamon, mikor olyan hirtelen bukkan fel, de nem tudok ellene tenni. Ahogyan most sem.
- June, szívem, lelkem hercegnője! – Anyád! – Gondoltam magamban, és egy laza szemforgatással felkeltem a kanapéról és faképnél hagytam. A konyhába menet, azt reméltem felfogja, hogy mindenre szükségem van, csak rá nem, de ismét tévedtem vele kapcsolatban. Még csak megszólalnia sem kellett, éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy ott van, olyankor minden egyes szőrszál feláll a karomon.
- Soha nem kérted még, még csak nem is vágyódtál arra, hogy láss…Miért, June, miért? – Hangja vidám volt melyet csalódottsággal próbált fedni, hogy nyálas szövege elérje a kellő hatást. Hát hányingerem támadt.
- Tudod, Rejtély, nekem ha valamire jelenleg szükségem van, az nem te vagy! Nem érdekel ki vagy, a tested nélkül is gyűlöllek. Megkeseríted az életem! – Azzal leugrottam a konyhapultról és visszasétáltam és olyan erővel vágódtam a kanapénak, hogy az kicsit megcsúszott a parkettán.
- Márpedig eljön a nap, az a bűvös, mikor meglátsz, és majd a képedbe nevetek, mikor nem bírsz ellenállni, hogy végigsimíts eszméletlen testemen. – Végre kitört belőlem az a rég hallott nevetés és becsengte az egész szobát, sokáig visszhangzott az ürességben, mely félelmet keltett bennem, de még mindig nem tudtam eléggé visszasüllyedni az öntudatlanság birodalmába. Rejtély a felszínen tartott, ezzel a különleges képességével, pedig úgy küzdöttem ellene, annyira akartam, hogy ne sikerüljön neki, mégis mikor nevettem, olyan jó volt. Kénytelen vagyok magamnak bevallani, hogy ha ő nem lenne, valóban én sem lennék. És legalább ha már itt tart ebben a kegyetlen világban, próbálja a jó oldalát mutatni s mindezt az én érdekemben. Cuki.
„ Ám még ha tényleg jót akar, akkor sem tudja elfeledtetni, velem a történteket, soha! „
- June, ennél valamit, kérlek! – zihálta. Kissé megijesztett még soha nem hallottam a hangját ilyennek, most viszont minden ijedtségem ellenére kitaszítottam a fejemből, eljött a bosszúállás ideje, pusztulj, ha én nem pusztulhatok!
- June, nem hallasz, kérlek! Megfulladok és eltűnök, ennyit tegyél meg értem. Az Istenért!
Boldogan dalolászva, próbáltam nem tudomást szerezni róla, de már engem is mart valami legbelül, valamicske fájdalom, mintha a lelkem szorongatná valaki teljes erejéből. Mintha Rejtély abba kapaszkodna.
- Mit, tegyek? – A levegővételekkel küzdve e két szót tudtam magamból kiküzdeni és csak reméltem, hogy neki van annyi ereje, hogy válaszoljon, mert ha nem akkor ebbe a fájdalomba fogok belepusztulni. Viszont ami beállt az a őszinte nyugodt csend volt, s semmi más. Sötétség örvénylett át a testemen, és egyszerre valami eszméletlen kellemetlenül éreztem magam. Rejtély úgy állt előttem mint egy kőszobor a környezet pedig idegen volt számomra…olyan kék.

„A piros mely a tüzet s a meleget ábrázolja, olykor rosszabb mint a pokol, s így a hideg, mely érzéstelenít minden fájdalom alól, a kék melytől megborzongsz az a pokol színe. Nem perzsel s nem is kínoz”
- Nocsak, fordult a kocka, most én nem látlak téged. Lennél olyan kedves, hogy a kezed a kezembe teszed és próbálsz nem megszökni tőlem, ugyanis vissza kell jutnunk.
- De, Rejtély, én olyan fáradt vagyok – suttogtam neki, s közben a kezem az övébe helyeztem.
- Hercegnőm, nem aludhatsz el, hallod! Ez a semmi földje, nem ragadhatunk itt. – Ezek voltak az utolsó hangok melyek beszűrődtek elmémbe, s el is hagyták azt, mert a nyugodt csend kitaszította ezeket a figyelmeztetéseket. S bár nem is ellenkeztem, a kimerültség úgy csapott le rám, mintha teljesen védtelen lennék.

„ Nem lehettek itt.
  De elmagyaráznád, hogy mit tehettem volna?
  Talán jobban ügyelsz, te félnótás! Idehozod a lányom a Mindenek előtt! Ha megölöd az is kisebb veszélyt jelentene rá! Takarodjatok most!
Rizza, azon lennék, de elmagyaráznád hogyan, először könnyű volt. A lelkébe kapaszkodva jutottam le. Most, hogy velem van mibe kapaszkodjak?
Megoldod te fiam! Junita ébredj!”

Egy halk csettintés az mire felriadtam hirtelen, de csak Őt pillantottam meg. Reszketeg kezét felém nyújtotta, s cseppnyi erőfeszítés nélkül maga mellé rántott és átölelt. Én nem öleltem vissza, vártam, hogy mi következik, de nem történt semmi. Lehunytam szemem és mélyet szippantottam a levegőből. Az illat mely felkúszott az orromba úgy babonázott meg mintha valami hang lenne, ami hozzám beszél. Kezem automatikusan felkúszott a vállára és szorosan belemarkoltam a vállizmát fedő vékony póló anyagába.
- Sok kérdésre kell választ adnod, Rejtély!
- Tudom, Hercegnő, de ahhoz előbb haza kell jutnunk. Hunyd le a szemed és engedd a szemednek, hogy azt lássa, amit szeretnél – suttogta, én pedig eleget tettem kérésének. A csend volt, ami először az elmémbe hatolt, majd különböző képek jelentek meg előttem. Nem is akárhogy. Én és Rejtély elég közeli kapcsolatban. „ Az ágyon feküdtünk. Ő az egyik kezével támaszkodott a fejem mellett, fél testét az enyémhez simítva, halkan suttogott valamit a fülembe, amin én csendesen elmosolyodtam majd nyaka köré fontam a kezem és megcsókoltam” Ekkor újra sötétség borított be mindent, majd egy szemvillanás alatt újabb szitúációban találtam magunk. „ Mennünk kell, eljött az idő – suttogta a fülembe s gyengéden átölelt. Megbízom benned! – Mosolyom magabiztosvolt, pont olyan melyben nincsenek kételyek. Ízig-vérig megbíztam abban a srácban, aki a karjaiban tartott, s amikor magához szorított egy villám csapott le közénk, hosszú kegyetlen, halálos villámcsapás, elválasztott kettőnket.”

-  Sikerült, Hercegnő, ezt el sem hiszem.  – A hirtelen jött fény bántotta a szemem, s csak homályosan tekintgettem előre, hogy megkeressem őt, de már nem volt ott, csak a hangja.
- Mik voltak ezek a képek? – suttogtam a semmibe, s reméltem meghallja, a nagy örvendezés közben.
- Láttad őket? – Hangjából csöpögött a meglepettség és a csodálkozás. – June, az a jövő.
Egy pillanatra átfutott rajtam az a szokásos hideg, mikor a hangját hallom, de most nem azért. Most megrettentett, hogy a második látomás végén az a villámcsapás mindent elront. Érdekes, hogy nem azok az intim képek akasztottak ki, inkább az, hogy nem marad velem.
- Kötődés!
- Kezdhetnénk a legelején? Mert egy kukkot nem értek. Pl. ott, hogy mi volt az a hely ahol voltunk?
- A Semmi Földje, June. Elfogyott az energiád, mely itt tarthat veled, és valamilyen különleges oknál fogva nem egyedül távoztam. 1992. December 10.-én éjjel szörnyű baleset történt. A kisöcsém vette át a volánt, mert én és a haverjaim részegek voltunk.  S volt ott egy szalagkorlát, és egy szakadék. Mindenki túlélte kivéve én. Meghaltam azon a napon mikor az égiek összecsaptak a születésed miatt. S én ott ragadtam a semmi földjén egyedül. Volt valaki aki észrevett s segített nekem, de mostanra ellenszegült.
- Miért mondtad azt, hogy én vagyok a hibás anyáék halála miatt?
- Nem az vagy akinek hiszed magad. Szóval az egész életed végig követtem, büntettelek, utáltalak amiért a semmire taszítottál, de végül már mindegy volt, megtörtént a kötés.
- Miféle kötés?
- Halandó és égi jövőjének egybefonása. Innentől olyasféle őrangyalod lennék, ha te közönséges halandó lennél. Ám közel sem vagy az. Az égiek megmentése a te kezedben van, s immár az enyémben. Az a bizonyos 10 nap pedig ha elfogy újra kitör a háború, s most, csak egy kerülhet ki győztesül.
- Miért pont én?
- Ugye, nem próbálkozol több öngyilkossági kísérlettel?
- Nem, Rejtély, de…
- A nevem Anil, Anil Devans. A halott, a kísértet, aki nem hagyja, hogy boldogan meghalj, aki tönkreteszi minden álmod, s életed legrosszabb részén fog átvágni veled.
- Anil Devans, mindegy, csak ne hagyj itt.
- Megvédelek, az életem árán is, ez a kötelességem!

Szóval, csak a kötelék, s a kötelesség, ami hozzám köti, egy cseppnyi érzelem nem szorult belé. De akkor azok a jövőképek? Miért beszél kötelességről? Miért nem szorít mogához, egészen addig még el nem telik az a tíz nap? Miért hagy szenvedni, s miért nem látom?
- Devans? Látni szeretnélek! – Hamis kacagása megtörte a szoba csendjét, és előre tudtam, hogy mi fog következni: „ Én megmondtam” – De tévedtem, megint!
- Ne szólíts a vezetéknevemen! Egyébként, nem tudom, hol vannak az ereklyéid. Kell, hogy láss, legalább az egyik. A gyűrű. Amely édesanyádnál kell, hogy legyen!
- Anyánál? Most ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy az ereklye elveszett anyával együtt? – Tényleg nagyon kiborító érzés, minden, aminek csak köze van ahhoz, hogy megfosszanak Devans… Aniltól.
- Ha nem hordta magán, akkor szerencsénk van, mert el van rejtve. Másképp hantolnunk kell!
- Nanana. Ácsi, ezt azért te sem gondoltad komolyan, hogy a saját anyám sírját kiásom egy gyűrű miatt, ami nem is biztos, hogy ott van? – Na jó, ez azért jobban kiborított.
- Nem, először itt kutatunk, az csak a végső eset.
- Nem lesz olyan! – vágtam rá, majd feltápászkodtam a padlóról, hogy belevessük magunkat az  „Elveszett ereklyék fosztogatásába”.  – Nos, hol kezdjük?
- Hulla fáradt vagyok, June, ne haragudj, talán neked is jobb lenne aludni. Hidd el. Holnap is ráér!
- Dehiszen, minden perc veszteség, Anil.
- Jó éjszakát, June.
- Neked is Devans! – Karbafont kezekkel, nagy zajt csapva rohantam fel a lépcsőn és olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az éjjeliszekrényemen álló lámpa is beleingott.
- Remélem, van két takaród! Soha nem tudtam osztozkodni – kuncogott lágy hangon az ágyam felől.

1. ~ Találkozás a Semmivel

Ez lenne itt az első fejezet. Igazából ez már sokadik változata, és ki tudja ez lesz-e a végleges, de ez talán már elég jó, hogy megmutassam nektek. Természetesen ezentúl rendszerezni fogom a fejezetek feltöltését, de a 2. fejezeten is alakítanom kell. Viszont betegség miatt most akad időm, épp elég írogatni. 

Remélem tetszeni fog nektek.

Puszi

Nikita Annabell

Esőtől áztatott hajam, arcomhoz tapadt, vízcseppek a mellkasomon folytak végig, míg bele nem ütköztek olyan szövetdarabba, mely felszívta őket. A cipőm talpa, már-már idegesítően cuppogott a nedves asztfalton, és mindezekért, közben magamat átkoztam. Hisz, ugyan már, minek időjárás jelentést nézni, és minek esernyőt dobni a táskába. Ez vagyok én, soha nem hallgatok a szülői tanácsokra, csak a saját döntéseim érdekelnek, pont, úgy ahogy most is. Már vagy három órája otthon kellene lennem, és én még csak most trappolok hazafelé. Anya minimum százszor hívott, de egyet sem volt képem felvenni. Mondjuk nem is értettem igazából, hogy mire ez a felhajtás, mert ilyet soha nem csinált még, de gondoltam, a múltkori veszekedésünk miatt még rövidebb pórázra lettem fogva. Mikor már egy utcányira voltam a házunktól, kicsit összeszedtem magam, még szerencse ez a kis eső, mert kimosta belőlem az összes alkoholt, legalábbis a hatásait. Legalább ezen részének hasznát veszem holnap reggel. Ám mikor megpillantottam házunk, kissé összerándult a gyomrom, hajnali két óra múlt, és az egész fényárban úszott. Igazából abban reménykedtem, hogy anyuék nem várnak meg, hanem nyugodtan lefekszenek nélkülem, ezek szerint viszont rosszabb lesz minden, mint amire számítottam. Mikor halkan felvágtattam a lépcsőn, a táskámba nyúltam a kulcsért, viszont az ajtó nyitva volt, persze gondolhattam volna, de a remény még bennem élt.

Az ajtót alig bírtam kinyitni, valami ugyanis eltorlaszolta, mikor pedig sikerült bekúsznom egy aprócska résen, az összerombolt folyosón találtam magam. Mindenhol bútordarabok hevertek, festmények és imitt-amott faldarabok is. Ajkamat összeszorítva, remegő kézzel átverekedtem magam a törmelékeken, egészen a konyháig. Ott viszont már olyan látvány fogadott melyet nem tudtam percegik tátott szájjal nézni. Összeestem az ajtóban, és az ölembe temettem az arcomat. Undor, rettegés és düh száguldott ereimben, mikor agyam újra és újra felidézte az előző képet amit látott. Nem akart eltűnni az a sok vér, a szüleim kifehéredett teste és egyetlen öcsém összekuporodott maradványa anya mellett. És mindezt megint magamnak köszönhetem, nem hiába hívott anya oly sokszor. Segítségre volt szüksége, és én? Ők itt hagytak engem egyedül, a tettesekre utaló jelek nélkül, fájdalommal, gyásszal.

 „És ha ő nincs, akkor már én sem lennék itt”

A rendőrök által küldött takarítók és egyéb emberek, mindent helyreállítottak, feltakarítottak, egy valamit viszont ők sem tudtak eltűntetni: A halál és a vér szaga még mai napig itt terjeng a levegőben, és kísért engem, nem hagy nyugodtan és még annál is többször idézi fel a képeket bennem, mint kellene. Szívem és lelkem darabokban hever, az Isten tudja hol, én meg az üres testben itt dekkolok még mindig, és várok…Nem is tudom, mire várok. Talán valami esélyre, vagy jelre, ami megadja, hogy megbosszuljak. De az a baj, hogy már sokszor, én sem értem miért szenvedtetem magam. Értelme nincs, más meg nem is kellene. Öngyilkossági hajlam az bőven megvan, de valamiért eddig még nem tudtam megtenni, valami azt súgta még várj! Legszívesebben magam elé állnék, és mutogatva hangosan kacagnék. A fényűző, boldog életem egyszerre vált röhejesen szánalmassá. És van mit tenni? Van bizony, követhetem anyuékat, ám de mit szólna ő ehhez? Talán ő az, aki nem enged, ő súgja, hogy még van pár elintézni valóm? Felsóhajtottam. Akár van értelme élnem akár nincs, nekem teljesen elegem van, és akár tetszik akár nem, végzek magammal. – Határoztam el magamban és egy kötél keresésére indultam. Elég brutál ugye? Na de ti mit tennétek, ha egyszerre elveszne minden, ami körbevesz. Nem a fényűzés hiányzik, dehogy is, az eddig is mellékes volt. A családom. Aaron, apa és anya. Ők azok, akik az életet jelentették.

Felkapaszkodtam a létrára, mely a padlásra vezetett, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létra egyik fokát megfogtam.

„– June, merre vagytok? – hallottuk édesanyám kétségbeesett hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor csupán még három éves volt.”

Emlékszem, akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt, be is rendeztük magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk. És egyszer Aaron, amikor már fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző mintákkal. Most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este rohamozta meg agyam.

Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre igazándiból számítottam. Be kell, hogy valljam, tényleg régen jártam itt, épp ezért arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem. Ugyanott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam, sőt még a rózsaszín masnikat sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem. Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart. Most viszont szembesültem vele.

Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Öcsém engem festett le, és bár láttam, hogy a kép engem ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt, hosszú szoknyájától nem lehetett látni a lábait, de mosolya és kitárt karjai idegenek voltak mostani énemhez képest. Most pedig egyrészt boldogság töltötte el szívem és lelkem, másrészt pedig örök nyomorúság, aminek azonnal véget akartam vetni.

Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé fordítottam a képet, majd vele szemben elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről, leszálltam a székről, majd a kötél másik végét vettem a kezembe. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötést tanítják, és az alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhattam, mi vár rám ezek után. Újra felálltam a székre, és szembefordultam az öcsém által festett képpel. Beledugtam a fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze, ha létezik egyáltalán.

„De ekkor valami olyan dolog történt, melyre soha életemben nem számítottam”

Amikor elrúgtam magam alól a széket, úgy pofára estem, hogy fullasztó port vertem magam alatt ezen öreg padláson. Először elképzelni sem tudtam, mi történt, majd kezembe vettem a kötél végét. Arra gondolnánk, hogy elszakadt, de nem. Olyan szabályos vágás volt rajta, hogy oly éles kés mely ezt elvágta, talán nem is létezik.

Bosszankodva ültem fel, és álltam fel újra a székre, hogy majd akkor kezdem előröl, és erre mit ad az ég. A kezemben lévő kötelet valami, újabb három darabra szabta. Hát, így már biztosan nem köthetem újra. Ami viszont ennél is jobban bosszantott, hogy egyáltalán nem láttam semmit. Egyszerűen kihullottak a kezem közül a darabok. Hirtelen hátat fordítottam, és körbetekintettem, ám egy lélek sem volt rajtam kívül itt fent. Viszont Egy hang megcsendült fülemben, melytől riadtan ugrottam hátra.

– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem! Nem gondolod, hogy ha a halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? – hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan személy.

– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te, és miért akadályozod meg, hogy boldog legyek?

– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.

– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.

– Ahogyan hallottad, kedves. Neked velem kell jönnöd.

Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy ez még a valóság, vagy már valahol félúton vagyok, valahol a pokol és a mennyország között, és ez a valaki megakadályozza, hogy a szüleim után a mennybe kerüljek.

– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe, angyalom, még a valóságban vagyunk, nem haltál meg, és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de persze, mikor megfordultam, egy árva lélek sem volt sehol.

– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész, mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, mire ő hangosan felkacagott.

Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.

– Mond csak, June… mikor van a születésnapod? – Számomra ez a kérdés nem csak, hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz, válaszoltam ismeretlen zaklatómnak.

– December kilencedikén. De mit számít ez neked?

– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok idő. Azért mégiscsak én vagyok az időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan gondolta, és ez kész vicc.

– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek a világban, csak azért, mert a tizedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem cinikusan.

– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre látom! Keményfába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól, hogy engem fogtál ki, mert én még makacsabb vagyok, mint te.

Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem bírtam. Hihetetlen már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.

– Ebben a világban már meghalni sem lehet nyugodtan?

– De. Csak nem most, és nem neked. Itt pontot tennék a dolgok végére, és szeretnélek kedvességképp felkészíteni arra, hogy hiába bármely próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Ezt én garantálom neked.

– De azért lennél olyan kedves, hogy elmagyaráznád, mi vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de sajnos már késő volt.

– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott át rajtam. – Neked viszont annál több.

Bevezető :))

Sziasztok, kedves látogatók! Puszi mindenkinek.

Hogyan is kezdjek bele....??
A címből rájöhettetek már, hogy egy nem mindennapi történetről fog szólni, bár egyszerűen kezdődik, a bonyodalmak folyamatosan szövődnek bele és a végén olyasmi fog történni, amire senki se számít.
Történet leírás:
Adott egy boldog lány, ki mit sem tud semmiről és a körülötte lévő környezetről, boldogan éli mindennapjait, amíg a szüleit holtan nem találja. Ekkor minden megváltozik. Összeroppan...öngyilkosságot követ el.
De valamitől mégis él. Valami/Valaki megmentette az életét...
Rejtély, mindenki számára láthatatlan, még csak a lány sem látja, de társalgásra képesek. A fiú segít a lánynak, és elmond neki egy csomó titkot, de az mind HAZUGSÁG.
A lánynak 10 napja van mindössze, mert szülinapján, valami fura esemény fog bekövetkezni. Mi köze ehhez a fiúnak? Az ördögnek? Minden kiderül ha velem tartotok ezen a POKOLI ÚTON.


Főszereplő: June Zinai

Üdvözlettel: Nikita Annabell