1. ~ Találkozás a Semmivel

Ez lenne itt az első fejezet. Igazából ez már sokadik változata, és ki tudja ez lesz-e a végleges, de ez talán már elég jó, hogy megmutassam nektek. Természetesen ezentúl rendszerezni fogom a fejezetek feltöltését, de a 2. fejezeten is alakítanom kell. Viszont betegség miatt most akad időm, épp elég írogatni. 

Remélem tetszeni fog nektek.

Puszi

Nikita Annabell

Esőtől áztatott hajam, arcomhoz tapadt, vízcseppek a mellkasomon folytak végig, míg bele nem ütköztek olyan szövetdarabba, mely felszívta őket. A cipőm talpa, már-már idegesítően cuppogott a nedves asztfalton, és mindezekért, közben magamat átkoztam. Hisz, ugyan már, minek időjárás jelentést nézni, és minek esernyőt dobni a táskába. Ez vagyok én, soha nem hallgatok a szülői tanácsokra, csak a saját döntéseim érdekelnek, pont, úgy ahogy most is. Már vagy három órája otthon kellene lennem, és én még csak most trappolok hazafelé. Anya minimum százszor hívott, de egyet sem volt képem felvenni. Mondjuk nem is értettem igazából, hogy mire ez a felhajtás, mert ilyet soha nem csinált még, de gondoltam, a múltkori veszekedésünk miatt még rövidebb pórázra lettem fogva. Mikor már egy utcányira voltam a házunktól, kicsit összeszedtem magam, még szerencse ez a kis eső, mert kimosta belőlem az összes alkoholt, legalábbis a hatásait. Legalább ezen részének hasznát veszem holnap reggel. Ám mikor megpillantottam házunk, kissé összerándult a gyomrom, hajnali két óra múlt, és az egész fényárban úszott. Igazából abban reménykedtem, hogy anyuék nem várnak meg, hanem nyugodtan lefekszenek nélkülem, ezek szerint viszont rosszabb lesz minden, mint amire számítottam. Mikor halkan felvágtattam a lépcsőn, a táskámba nyúltam a kulcsért, viszont az ajtó nyitva volt, persze gondolhattam volna, de a remény még bennem élt.

Az ajtót alig bírtam kinyitni, valami ugyanis eltorlaszolta, mikor pedig sikerült bekúsznom egy aprócska résen, az összerombolt folyosón találtam magam. Mindenhol bútordarabok hevertek, festmények és imitt-amott faldarabok is. Ajkamat összeszorítva, remegő kézzel átverekedtem magam a törmelékeken, egészen a konyháig. Ott viszont már olyan látvány fogadott melyet nem tudtam percegik tátott szájjal nézni. Összeestem az ajtóban, és az ölembe temettem az arcomat. Undor, rettegés és düh száguldott ereimben, mikor agyam újra és újra felidézte az előző képet amit látott. Nem akart eltűnni az a sok vér, a szüleim kifehéredett teste és egyetlen öcsém összekuporodott maradványa anya mellett. És mindezt megint magamnak köszönhetem, nem hiába hívott anya oly sokszor. Segítségre volt szüksége, és én? Ők itt hagytak engem egyedül, a tettesekre utaló jelek nélkül, fájdalommal, gyásszal.

 „És ha ő nincs, akkor már én sem lennék itt”

A rendőrök által küldött takarítók és egyéb emberek, mindent helyreállítottak, feltakarítottak, egy valamit viszont ők sem tudtak eltűntetni: A halál és a vér szaga még mai napig itt terjeng a levegőben, és kísért engem, nem hagy nyugodtan és még annál is többször idézi fel a képeket bennem, mint kellene. Szívem és lelkem darabokban hever, az Isten tudja hol, én meg az üres testben itt dekkolok még mindig, és várok…Nem is tudom, mire várok. Talán valami esélyre, vagy jelre, ami megadja, hogy megbosszuljak. De az a baj, hogy már sokszor, én sem értem miért szenvedtetem magam. Értelme nincs, más meg nem is kellene. Öngyilkossági hajlam az bőven megvan, de valamiért eddig még nem tudtam megtenni, valami azt súgta még várj! Legszívesebben magam elé állnék, és mutogatva hangosan kacagnék. A fényűző, boldog életem egyszerre vált röhejesen szánalmassá. És van mit tenni? Van bizony, követhetem anyuékat, ám de mit szólna ő ehhez? Talán ő az, aki nem enged, ő súgja, hogy még van pár elintézni valóm? Felsóhajtottam. Akár van értelme élnem akár nincs, nekem teljesen elegem van, és akár tetszik akár nem, végzek magammal. – Határoztam el magamban és egy kötél keresésére indultam. Elég brutál ugye? Na de ti mit tennétek, ha egyszerre elveszne minden, ami körbevesz. Nem a fényűzés hiányzik, dehogy is, az eddig is mellékes volt. A családom. Aaron, apa és anya. Ők azok, akik az életet jelentették.

Felkapaszkodtam a létrára, mely a padlásra vezetett, de egy pillanatra meg kellett állnom, mert ezernyi emlék rohamozott meg, amikor a virágokkal kifestett létra egyik fokát megfogtam.

„– June, merre vagytok? – hallottuk édesanyám kétségbeesett hangját, de mi csak kuncogtunk Aaronnal, aki akkor csupán még három éves volt.”

Emlékszem, akkor voltunk fent először a padláson, és apa meg is tiltotta, hogy többet feltegyük oda a lábunk. De mi mégis felmentünk, sőt, be is rendeztük magunknak. Az volt a mi saját kis birodalmunk. És egyszer Aaron, amikor már fent mindennel végeztünk, nekiállt, és a létrát is kidíszítette különböző mintákkal. Most is az a sok padláson töltött nyári szüneti este rohamozta meg agyam.

Mikor felértem, nem az a látvány fogadott, amelyre igazándiból számítottam. Be kell, hogy valljam, tényleg régen jártam itt, épp ezért arra számítottam, hogy Aaron az egészet átrendezte a saját kedvére, de nem. Ugyanott volt a régi, kedvenc bandám posztere, ahol hagytam, sőt még a rózsaszín masnikat sem távolította el. Pedig tudom, hogy még a halála előtti estén is fent volt. Kérte, hogy menjek fel, mert mutatni akar valamit, de nem tettem. Így akkor nem tudtam meg, hogy mit akart. Most viszont szembesültem vele.

Tudtam, hogy rettentő jó kézügyességgel rendelkezett, de amint megpillantottam a festővásznat, minden eddigi elképzelésem szertefoszlott. Öcsém engem festett le, és bár láttam, hogy a kép engem ábrázol, mégis tudtam, hogy az, aki itt áll és az, aki le van festve, kettő teljesen különböző személyiség. Az a lány ott egy réten guggolt, hosszú szoknyájától nem lehetett látni a lábait, de mosolya és kitárt karjai idegenek voltak mostani énemhez képest. Most pedig egyrészt boldogság töltötte el szívem és lelkem, másrészt pedig örök nyomorúság, aminek azonnal véget akartam vetni.

Legszívesebben valami szörnyű dolgot tettem volna azzal a festménnyel, de szerettem volna magamnak is fájdalmat okozni, úgy ahogyan a szüleim is fájdalommal haltak meg, nekem is pont úgy kell. Magam felé fordítottam a képet, majd vele szemben elhelyeztem egy széket. Felálltam rá, és a kezemben lévő kötelet a legközelebbi gerendához kötöttem. Jó párszor leellenőriztem, hogy mennyire erős, és mikor megbizonyosodtam tökéletességéről, leszálltam a székről, majd a kötél másik végét vettem a kezembe. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapi videóra, melyben a hurokkötést tanítják, és az alapján igazítottam a kezemben lévőt is. Tökéletes lett. Egy picit még büszke is voltam magamra, így utoljára, de persze még nem tudhattam, mi vár rám ezek után. Újra felálltam a székre, és szembefordultam az öcsém által festett képpel. Beledugtam a fejem a hurokba, majd elmormoltam egy imát magamban, annak reményében, hogy találkozhatok a szüleimmel a túlvilágon, már persze, ha létezik egyáltalán.

„De ekkor valami olyan dolog történt, melyre soha életemben nem számítottam”

Amikor elrúgtam magam alól a széket, úgy pofára estem, hogy fullasztó port vertem magam alatt ezen öreg padláson. Először elképzelni sem tudtam, mi történt, majd kezembe vettem a kötél végét. Arra gondolnánk, hogy elszakadt, de nem. Olyan szabályos vágás volt rajta, hogy oly éles kés mely ezt elvágta, talán nem is létezik.

Bosszankodva ültem fel, és álltam fel újra a székre, hogy majd akkor kezdem előröl, és erre mit ad az ég. A kezemben lévő kötelet valami, újabb három darabra szabta. Hát, így már biztosan nem köthetem újra. Ami viszont ennél is jobban bosszantott, hogy egyáltalán nem láttam semmit. Egyszerűen kihullottak a kezem közül a darabok. Hirtelen hátat fordítottam, és körbetekintettem, ám egy lélek sem volt rajtam kívül itt fent. Viszont Egy hang megcsendült fülemben, melytől riadtan ugrottam hátra.

– June, June, June. Ne légy buta, kedvesem! Nem gondolod, hogy ha a halálodat szeretném, már meghaltál volna a családoddal együtt? – hadarta a számomra érthetetlen szöveget, a még mindig ismeretlen és láthatatlan személy.

– Fogalmam nincs, miről beszélsz. Ki vagy te, és miért akadályozod meg, hogy boldog legyek?

– Mert nem érdemled meg – vágta hozzám, érzelemmentesen.

– Hogy mondtad? – ugrottam le a székről.

– Ahogyan hallottad, kedves. Neked velem kell jönnöd.

Alig bírtam elhinni ezt az egészet, vagyis nem tudtam eldönteni, hogy ez még a valóság, vagy már valahol félúton vagyok, valahol a pokol és a mennyország között, és ez a valaki megakadályozza, hogy a szüleim után a mennybe kerüljek.

– Hogy ne ringasd magad tévhitekbe, angyalom, még a valóságban vagyunk, nem haltál meg, és nem is fogsz. Attól kicsit nehezebb dolgok várnak rád, ennyire könnyen még semmi nem történt az életben, és akár hiszel nekem, akár nem, nem is fog! – jelentette ki, immár a hátam mögül, de persze, mikor megfordultam, egy árva lélek sem volt sehol.

– Hol vagy? És végre megmagyaráznád, hogy mi ez az egész, mert kezdek agybajt kapni! – dühöngtem, mire ő hangosan felkacagott.

Nevetésének hangja idegennek hatott a hideg padláson, és ez még feszültebbé tett. Viszont, mivel számomra láthatatlan, nem igazán tudtam mit kezdeni a helyzettel, csak várni a magyarázatra, ami elég nehezen jött, ráadásul fájdalmasan lassan.

– Mond csak, June… mikor van a születésnapod? – Számomra ez a kérdés nem csak, hogy jelentéktelen, de még meglepő is volt. Viszont annak érdekében, hogy közelebb kerüljek a titokhoz, válaszoltam ismeretlen zaklatómnak.

– December kilencedikén. De mit számít ez neked?

– Oh, ez több mint nagyszerű. Pont tíz napot kell várnod arra, hogy láthass. Látod, az nem is olyan sok idő. Azért mégiscsak én vagyok az időzítések királya. – Hangjából pontosan kivehető volt a dicsőség. Komolyan gondolta, és ez kész vicc.

– Te pedig úgy gondolod, hogy én még tíz napig tengek-lengek a világban, csak azért, mert a tizedik nap végén láthatlak téged? – kérdeztem cinikusan.

– Nem gondolom, édesem, hanem tudom. Sőt mi több, előre látom! Keményfába vágtam a fejszém, az egyszer biztos, de te sem jártál jól, hogy engem fogtál ki, mert én még makacsabb vagyok, mint te.

Akaratom, és a körülmények ellenére is, egy régen hallott kacagás tört fel belőlem. Annyira röhejes volt már ez az egész, hogy már én sem bírtam. Hihetetlen már egyáltalán az is, hogy szóba állok a semmivel, aki ráadásul megtiltja, hogy megöljem magam.

– Ebben a világban már meghalni sem lehet nyugodtan?

– De. Csak nem most, és nem neked. Itt pontot tennék a dolgok végére, és szeretnélek kedvességképp felkészíteni arra, hogy hiába bármely próbálkozás, te itt sem kilencedikéig, sem utána nem fogsz meghalni. Ezt én garantálom neked.

– De azért lennél olyan kedves, hogy elmagyaráznád, mi vagy te, és mi közöd a családom halálához? – Igazából még én is rettegtem a választól, és legszívesebben ezt a kérdést most azonnal visszavontam volna, de sajnos már késő volt.

– Nekem semmi. – A megkönnyebbülés villámcsapásként futott át rajtam. – Neked viszont annál több.