2. Örvénylő hazugság

Jaj, hát sziasztook!

Nem sorolom, hogy mit csináltam eddig...nincs mentség!

De most már mozgósítom magam, és akkor íme itt a 2. fejezet.

Teli egy csomó titok felderítésével. 

Jó olvasást.

Hamarosan jelentkezem!

Pusszancs!

Mint a tenger, a hold ezüstös fényében úszva, vegyültem el az érzelmekben. Düh, mint a hullámok úgy csaptak le rám, és pont oly lassan is húzódtak vissza. Csendben magamban fortyogva üldögéltem a kanapén és csak arra próbáltam gondolni, hogy mi lenne HA…
Mi lenne, ha élnének a szüleim, vagy mi lenne, ha Ő nem állított volna meg abban, hogy az örök vadászmezőkre lépjek. Vagy, hogyan is mondjam. De ellentétben ezzel a sok szóval, most is egyedül vagyok, mármint remélem. Általában viszont ezek a remények akkor foszlanak miszlikbe, mikor hirtelen a hangja megjelenik körülöttem. A hideg futkos, a hátamon, mikor olyan hirtelen bukkan fel, de nem tudok ellene tenni. Ahogyan most sem.
- June, szívem, lelkem hercegnője! – Anyád! – Gondoltam magamban, és egy laza szemforgatással felkeltem a kanapéról és faképnél hagytam. A konyhába menet, azt reméltem felfogja, hogy mindenre szükségem van, csak rá nem, de ismét tévedtem vele kapcsolatban. Még csak megszólalnia sem kellett, éreztem a jelenlétét, tudtam, hogy ott van, olyankor minden egyes szőrszál feláll a karomon.
- Soha nem kérted még, még csak nem is vágyódtál arra, hogy láss…Miért, June, miért? – Hangja vidám volt melyet csalódottsággal próbált fedni, hogy nyálas szövege elérje a kellő hatást. Hát hányingerem támadt.
- Tudod, Rejtély, nekem ha valamire jelenleg szükségem van, az nem te vagy! Nem érdekel ki vagy, a tested nélkül is gyűlöllek. Megkeseríted az életem! – Azzal leugrottam a konyhapultról és visszasétáltam és olyan erővel vágódtam a kanapénak, hogy az kicsit megcsúszott a parkettán.
- Márpedig eljön a nap, az a bűvös, mikor meglátsz, és majd a képedbe nevetek, mikor nem bírsz ellenállni, hogy végigsimíts eszméletlen testemen. – Végre kitört belőlem az a rég hallott nevetés és becsengte az egész szobát, sokáig visszhangzott az ürességben, mely félelmet keltett bennem, de még mindig nem tudtam eléggé visszasüllyedni az öntudatlanság birodalmába. Rejtély a felszínen tartott, ezzel a különleges képességével, pedig úgy küzdöttem ellene, annyira akartam, hogy ne sikerüljön neki, mégis mikor nevettem, olyan jó volt. Kénytelen vagyok magamnak bevallani, hogy ha ő nem lenne, valóban én sem lennék. És legalább ha már itt tart ebben a kegyetlen világban, próbálja a jó oldalát mutatni s mindezt az én érdekemben. Cuki.
„ Ám még ha tényleg jót akar, akkor sem tudja elfeledtetni, velem a történteket, soha! „
- June, ennél valamit, kérlek! – zihálta. Kissé megijesztett még soha nem hallottam a hangját ilyennek, most viszont minden ijedtségem ellenére kitaszítottam a fejemből, eljött a bosszúállás ideje, pusztulj, ha én nem pusztulhatok!
- June, nem hallasz, kérlek! Megfulladok és eltűnök, ennyit tegyél meg értem. Az Istenért!
Boldogan dalolászva, próbáltam nem tudomást szerezni róla, de már engem is mart valami legbelül, valamicske fájdalom, mintha a lelkem szorongatná valaki teljes erejéből. Mintha Rejtély abba kapaszkodna.
- Mit, tegyek? – A levegővételekkel küzdve e két szót tudtam magamból kiküzdeni és csak reméltem, hogy neki van annyi ereje, hogy válaszoljon, mert ha nem akkor ebbe a fájdalomba fogok belepusztulni. Viszont ami beállt az a őszinte nyugodt csend volt, s semmi más. Sötétség örvénylett át a testemen, és egyszerre valami eszméletlen kellemetlenül éreztem magam. Rejtély úgy állt előttem mint egy kőszobor a környezet pedig idegen volt számomra…olyan kék.

„A piros mely a tüzet s a meleget ábrázolja, olykor rosszabb mint a pokol, s így a hideg, mely érzéstelenít minden fájdalom alól, a kék melytől megborzongsz az a pokol színe. Nem perzsel s nem is kínoz”
- Nocsak, fordult a kocka, most én nem látlak téged. Lennél olyan kedves, hogy a kezed a kezembe teszed és próbálsz nem megszökni tőlem, ugyanis vissza kell jutnunk.
- De, Rejtély, én olyan fáradt vagyok – suttogtam neki, s közben a kezem az övébe helyeztem.
- Hercegnőm, nem aludhatsz el, hallod! Ez a semmi földje, nem ragadhatunk itt. – Ezek voltak az utolsó hangok melyek beszűrődtek elmémbe, s el is hagyták azt, mert a nyugodt csend kitaszította ezeket a figyelmeztetéseket. S bár nem is ellenkeztem, a kimerültség úgy csapott le rám, mintha teljesen védtelen lennék.

„ Nem lehettek itt.
  De elmagyaráznád, hogy mit tehettem volna?
  Talán jobban ügyelsz, te félnótás! Idehozod a lányom a Mindenek előtt! Ha megölöd az is kisebb veszélyt jelentene rá! Takarodjatok most!
Rizza, azon lennék, de elmagyaráznád hogyan, először könnyű volt. A lelkébe kapaszkodva jutottam le. Most, hogy velem van mibe kapaszkodjak?
Megoldod te fiam! Junita ébredj!”

Egy halk csettintés az mire felriadtam hirtelen, de csak Őt pillantottam meg. Reszketeg kezét felém nyújtotta, s cseppnyi erőfeszítés nélkül maga mellé rántott és átölelt. Én nem öleltem vissza, vártam, hogy mi következik, de nem történt semmi. Lehunytam szemem és mélyet szippantottam a levegőből. Az illat mely felkúszott az orromba úgy babonázott meg mintha valami hang lenne, ami hozzám beszél. Kezem automatikusan felkúszott a vállára és szorosan belemarkoltam a vállizmát fedő vékony póló anyagába.
- Sok kérdésre kell választ adnod, Rejtély!
- Tudom, Hercegnő, de ahhoz előbb haza kell jutnunk. Hunyd le a szemed és engedd a szemednek, hogy azt lássa, amit szeretnél – suttogta, én pedig eleget tettem kérésének. A csend volt, ami először az elmémbe hatolt, majd különböző képek jelentek meg előttem. Nem is akárhogy. Én és Rejtély elég közeli kapcsolatban. „ Az ágyon feküdtünk. Ő az egyik kezével támaszkodott a fejem mellett, fél testét az enyémhez simítva, halkan suttogott valamit a fülembe, amin én csendesen elmosolyodtam majd nyaka köré fontam a kezem és megcsókoltam” Ekkor újra sötétség borított be mindent, majd egy szemvillanás alatt újabb szitúációban találtam magunk. „ Mennünk kell, eljött az idő – suttogta a fülembe s gyengéden átölelt. Megbízom benned! – Mosolyom magabiztosvolt, pont olyan melyben nincsenek kételyek. Ízig-vérig megbíztam abban a srácban, aki a karjaiban tartott, s amikor magához szorított egy villám csapott le közénk, hosszú kegyetlen, halálos villámcsapás, elválasztott kettőnket.”

-  Sikerült, Hercegnő, ezt el sem hiszem.  – A hirtelen jött fény bántotta a szemem, s csak homályosan tekintgettem előre, hogy megkeressem őt, de már nem volt ott, csak a hangja.
- Mik voltak ezek a képek? – suttogtam a semmibe, s reméltem meghallja, a nagy örvendezés közben.
- Láttad őket? – Hangjából csöpögött a meglepettség és a csodálkozás. – June, az a jövő.
Egy pillanatra átfutott rajtam az a szokásos hideg, mikor a hangját hallom, de most nem azért. Most megrettentett, hogy a második látomás végén az a villámcsapás mindent elront. Érdekes, hogy nem azok az intim képek akasztottak ki, inkább az, hogy nem marad velem.
- Kötődés!
- Kezdhetnénk a legelején? Mert egy kukkot nem értek. Pl. ott, hogy mi volt az a hely ahol voltunk?
- A Semmi Földje, June. Elfogyott az energiád, mely itt tarthat veled, és valamilyen különleges oknál fogva nem egyedül távoztam. 1992. December 10.-én éjjel szörnyű baleset történt. A kisöcsém vette át a volánt, mert én és a haverjaim részegek voltunk.  S volt ott egy szalagkorlát, és egy szakadék. Mindenki túlélte kivéve én. Meghaltam azon a napon mikor az égiek összecsaptak a születésed miatt. S én ott ragadtam a semmi földjén egyedül. Volt valaki aki észrevett s segített nekem, de mostanra ellenszegült.
- Miért mondtad azt, hogy én vagyok a hibás anyáék halála miatt?
- Nem az vagy akinek hiszed magad. Szóval az egész életed végig követtem, büntettelek, utáltalak amiért a semmire taszítottál, de végül már mindegy volt, megtörtént a kötés.
- Miféle kötés?
- Halandó és égi jövőjének egybefonása. Innentől olyasféle őrangyalod lennék, ha te közönséges halandó lennél. Ám közel sem vagy az. Az égiek megmentése a te kezedben van, s immár az enyémben. Az a bizonyos 10 nap pedig ha elfogy újra kitör a háború, s most, csak egy kerülhet ki győztesül.
- Miért pont én?
- Ugye, nem próbálkozol több öngyilkossági kísérlettel?
- Nem, Rejtély, de…
- A nevem Anil, Anil Devans. A halott, a kísértet, aki nem hagyja, hogy boldogan meghalj, aki tönkreteszi minden álmod, s életed legrosszabb részén fog átvágni veled.
- Anil Devans, mindegy, csak ne hagyj itt.
- Megvédelek, az életem árán is, ez a kötelességem!

Szóval, csak a kötelék, s a kötelesség, ami hozzám köti, egy cseppnyi érzelem nem szorult belé. De akkor azok a jövőképek? Miért beszél kötelességről? Miért nem szorít mogához, egészen addig még el nem telik az a tíz nap? Miért hagy szenvedni, s miért nem látom?
- Devans? Látni szeretnélek! – Hamis kacagása megtörte a szoba csendjét, és előre tudtam, hogy mi fog következni: „ Én megmondtam” – De tévedtem, megint!
- Ne szólíts a vezetéknevemen! Egyébként, nem tudom, hol vannak az ereklyéid. Kell, hogy láss, legalább az egyik. A gyűrű. Amely édesanyádnál kell, hogy legyen!
- Anyánál? Most ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy az ereklye elveszett anyával együtt? – Tényleg nagyon kiborító érzés, minden, aminek csak köze van ahhoz, hogy megfosszanak Devans… Aniltól.
- Ha nem hordta magán, akkor szerencsénk van, mert el van rejtve. Másképp hantolnunk kell!
- Nanana. Ácsi, ezt azért te sem gondoltad komolyan, hogy a saját anyám sírját kiásom egy gyűrű miatt, ami nem is biztos, hogy ott van? – Na jó, ez azért jobban kiborított.
- Nem, először itt kutatunk, az csak a végső eset.
- Nem lesz olyan! – vágtam rá, majd feltápászkodtam a padlóról, hogy belevessük magunkat az  „Elveszett ereklyék fosztogatásába”.  – Nos, hol kezdjük?
- Hulla fáradt vagyok, June, ne haragudj, talán neked is jobb lenne aludni. Hidd el. Holnap is ráér!
- Dehiszen, minden perc veszteség, Anil.
- Jó éjszakát, June.
- Neked is Devans! – Karbafont kezekkel, nagy zajt csapva rohantam fel a lépcsőn és olyan erővel csaptam be magam mögött az ajtót, hogy az éjjeliszekrényemen álló lámpa is beleingott.
- Remélem, van két takaród! Soha nem tudtam osztozkodni – kuncogott lágy hangon az ágyam felől.