05. Hit-Remény-Szerelem

Believe~Hope~Love

Végre megkezdődött a nyáriszünet.
El sem tudom mondani mennyire örülök, 

hogy van időm írni.
Nem szeretnék ígéreteket tenni, de még 

én is nagyon szeretném, ha idén nyáron
végeznék ezzel a történettel.
Minden megvan, már csak lapra kell vetni.
Tudom, hogy nehéz lesz visszakapni az olvasóimat
De bennem is él: Hit és Remény

Nikita

Gőzöm sincs, hogy végül mitől lettem jobban, de Anil és Linda nyüzstölésére hajlandó voltam talpra állni és erőt venni magamon, hogy megkeressük az ereklyéket. Hogy minek? Talán még én sem tudom igazán, csak anyám naplójában bízom, abban, hogy segítenek majd nekünk abban a bizonyos túlvilági háborúban.
- Fogd a térképet és induljunk! - parancsolt rám Anil majd ajtót nyitott előttem és kitessékelt. Igazából nem tudom mi ütött belé pár napja, de folyton dirigál és egy szép szava nem volt hozzám. Elegem volt, többnyire nem csak belőle hanem az életemből is. A másodperc legkisebb töredéke alatt még egyszer utoljára átfutottam a térképet és elindultam szorosan Anil előtt.
Linda nem jött velünk, volt más kisebb-nagyobb dolga amit elkellett intéznie, és úgy gondolta ezt mi ketten is megoldjuk. Ezzel Anil is így volt, kizárólag én nem. Semmi kedvem nem volt a szekálódását hallgatni viszont vagy vele vagy egyedül. Nem maradt más választásom.
- Itt jobbra – mondtam igazából magamnak. Befordultam és egy sötét sikátorba érkeztem, egy pillanatra megtorpantam, de tovább indultam egyenesen előre. A koszos, szeméttől teli utcán patkányok hemzsegtek minden kis zugban, már-már kezdem félni. A lakóházakból családi veszekedések zaja hallatszott, majd sikolyok és más félelmetes hangok szűrődtek ki. A sikátor végén egy újabb sikátort találtunk, a térképre néztem és rádöbbentem, hogy valami nagyon nem stimmel.
- Most meg mi a fene van? - állt meg mögöttem és kivette a kezemből a térképet.
- Lefordultam a B3-nál, ahogy mutatta, nem értem mi van – magyaráztam neki, mire ő a fejére csapott és káromkodni kezdett.
- Egy haszontalan buta liba vagy. Az a B9, félrenézhetetlenül egy kilences és nem hármas. Most nézd meg egy csomó időt elvesztegettünk a figyelmetlenséged miatt. Én viszem a térképet, most pedig indulj! - amint ezt végigmondta taszított rajtam egyet, úgy hogy majdnem előre buktam.
Amint visszanyertem az egyensúlyom megtorpantam és szembefordultam vele. Éreztem hogy nálam teljesen betelt a pohár. Összeszűkült szemekkel néztem fel rá, mire ő csak megrántotta a szemöldökét.
- Most meg mivan? - hangja olyan közönyösen hangzott, hogy hánynom kellett tőle.
- Na idefigyelj, Anil Devans! Halvány lila gőzöm nincs, hogy mi bajod van velem, de elgem van. Totál bekattantál, két napja hozzám sem értél, és úgy bánsz velem mint egy szeméttel, még épp hogy belém nem rúgsz. Bár a szavaiddal már megtetted. Itt neked semmi jogod arra, hogy beleszólj az életembe. Egyszer már megtetted. Fogd fel, nem szabályozhatsz. Itt vagyok megteszek minden a kedvedért és te így hál..... - A mondatot nem sikerült befejeznem, Anil magához húzott és megcsókolt. Olyan szenvedéllyel mint még soha. A csókban éreztem azt, hogy leadja minden dühét ami a testében áradt. Mindent beleadott, és én alig bírtam eltaszítani magamtól, mert akárhogyis imádtam ezt a pillanatot, nem hagyhattam magam.
- Ezzel nem oldottál meg semmit – löktem el s elindultam előre ahová az előbb indultunk.
- Dehogynem, June, többet mint gondolnád – azzal mögém rohant és nyomott az arcomra egy puszit amitől sajnos nem tudtam kitérni.
Hatalmas mosoly terült el az arcán ami engem is mosolyra késztetett, de aztán lefagyott mindkettőnk arcáról.
Ugyanis előttünk két késes fiatal srác állt meg a térképre mutatva. - Ide vele, vagy meghaltok! Üvöltötte az egyik és a késsel felém hadonászott, majd megragadta a kezem és maga elé rántott túsznak. A kést szorosan a nyakamhoz illesztette, majd újra rászólt Anilra. Ő viszont nem figyelt rá, másra koncentrált.
- June, a gyűrűd, fordítsd el a gyémántot! - szólalt meg a hangja a fejemben,én pedig az utasítát követve óvatosan a gyűrűmért nyúltam. Elfordítottam a gyémántot és éreztem az a különös érzést ami akkor kerít magába amikor apámhoz tartok az alvilágba. Eltűntem a sötétségben, de egy lélegzetvételnyi idő alatt már egy másik helyen találtam magam. Amikor megérkeztem Anil már ott volt, és örömmel zárt újra a karjába.
- Mi volt ez? - kapkodtam levegő után zavaromban.
- Egy újabb támadás a mennyből. El sem hiszem, hogy még mindig próbálkoznak. Ennek soha nem lesz vége... - tenyerébe temette az aráct és lecsúszott a fal mentén.
És ekkor tűnt fel, hogy nem oda kerültünk, ez még mindig New york egyik utcája. Értetlenül néztem Anilra aki értette mire gondolok, de nem válaszolt, csak a térképre mutatott, melyen az egyik cél a tőr helye, neonkék színben villogott.
- Megtaláltuk? - sikkantottam fel örömömben, de Anil felugrott és a számra tette a kezét.
- Három utcányira vagyunk attól a sikátortól. A helyedben csendben lennék kedvesem. - Nem volt szélesebb utca az előzőnél, de több napfény jutott be és kevesebb szemét volt. Mikor hirtelen megpillantottam a sokszor látott házakat belém ütött a felismerés. - Ebben az utcában lakik a nagynéném – megdöbbentem meg, majd elindultam a ház irányába.
- Azt gondolod, talán nála lehet? - futott utánam.
- Miért? Van más logikus ötleted? Hol lehetne a konténer alatt az utcán? - hangom olyan közönyösen hangzott, hogy még én is meglepődtem. De Anilra nem volt hatással.

Megnyomtam a kaputelefon csengőjét. Két percen belül Marisa ott állt és döbbenten meredt ránk.
- June, a temetés óta próbállak elérni telefonon, el sem hiszem hogy itt vagy, akarom mondani, vagytok.
- Ömm igen, ő itt Anil. Anil ő Marisa Grace, édesanyám húga – mutattam be őket egymásnak.
- Örvendek a szerencsének, Anil. Fáradjatok bentebb.
A lakás nem volt nagy. Marisa három kisfiával lakik itt egyedül. A férje mikor megtudta, hogy hármasikreket vár lelépett és azóta sincs róla hír. Neki is sok gondja van azóta, de lényegében jól elvannak. A kicsik jól nevelten köszöntöttek bennünket majd tipikus gyerek viselkedést folytatva elrohantak és fogócskáztak a házban. - Tim, Alex ne hagyjátok ki a játékból Martint – szólt rá édesanyjuk a két rosszcsontra akik természetesen figyelmen kívül hagyták anyjuk kérését. Ami amúgy sem volt probléma, mert Martin szivesebben akaszkodott Anilra, minthogy testvéreit követte volna.
- Szóval, June, mi járatban erre? - Leült a konyhaasztalhoz és nekem is helyet kínált magával szemben.
- Tudom, hogy anya sokat járt, hozzád, de nem tudom mennyit tudsz róla és végül is rólam. - Elétoltam a térképet amin immár csak egy folytonosan égő kék fény izzott.
- Azthiszem, tudom miért jöttél – felállt és magával húzta a székét a nagy faliórához. - Édesanyád még terhes volt veled, mikor megkért rejtsem ezt el, és rámbízta hogy majd ha eljösz érte adjam oda neked. Azt soha nem mondta mi ez, és én voltam olyan tisztességes és soha nem nyitottam ki. Viszont egy üzenetet még rám hagyott – levette az óratetejéről a kisdobozt és visszaült az asztalhoz. - „Mond meg a kislányomnak, hogy ha ez a tőr felizzik a világ sorsa abban a pillanatban dől el.” Soha nem értettem mire gondolt, de reméltem, hogy ha eljössz érte, majd te elmagyarázod.
- Oh, Marisa.Tudod ez az egész egy kicsit bonyolult, megvolt az oka, hogy anya nem mesélte el neked. Hagyj most elmenni, s ha visszajövök, elmondom mi ez az egész, csak imádkozz értem, hogy visszatérjek. - Mikor végigmondtam felnéztem és a szemében megértés csillant, elmosolyodott, felállt és kitárt karokkal várta, hogy hozzábújjak.
Az ölelése akárcsak anyának, meleg, védelmező és erős. Minden bennevolt amire szükségem van a jövőre tekintve. Nyomott egy puszit a fejemre és elengedett.
- Bármi is legyen a dolgod, kicsim, tudd, hogyha bajvan, bármikor segítségedre leszek. A hugomnak tartozom ennyivel. - Azzal elindult ki a konyhából.
A nagy beszélgetés és izgalom közepette észre sem vettem, hogy Anil eltűnt mellőlem, épp csak most, hogy megpillantottam a kicsikkel. Olyan aranyosan játszottak, a törődő szeretetteljes pillantása ezekszerint a srácokat is rabul ejtette, méghozzá annyira, hogy alig akarták elengedni, mikor a végső búcsúra került a sor. Anil magabiztosan ígérte meg, hogy visszajön hozzájuk, én sajnos nem voltam ilyen biztos benne. Viszont ez mosolyt csalt az arcomra.
Mikor az utca végéről visszapillantottam, láttam, hogy a fiúk szorosan átölelik anyjuk lábát, és sírnak.
- Nem gondoltam volna, hogy ilyen jó hatással vagy a kicsikre – öleltem át Anil derekát.
- Tudod, van egy kissrác, az alvilágban. Én neveltem fel. Sok tapasztalatom van hozzájuk.
Egy pillanatra elképedtem, mert ahogy ezt említette egyből December jutott eszembe. Akit Augustus nevelt fel, és hogy milyen magányos volt, mikor láttam őt.
- Mit gondolsz, a következőt hagyjuk holnapra?
- Ahogy gondolod. Menjünk Lindához és számoljunk be.


Linda boldog volt, mikor láthatta a tőrt, de nem merte a kezébe venni. De ezzel sajnos így volt mindenki. A gyűrű nem volt veszélyes, inkább hasznos, hisz így láthatom azokat akik rám támadnak, sőt el is szivároghatok előlük ha bajban vagyok. De a tőr az más. Az élébe itt is a nevemet vésték. A tus viszont zafírkék kőből volt kirakva, megadva a neonkékes ragyogást neki.
Anyám naplójában a tőr fejezetéhez lapoztunk és Anil kezdte hangosan felolvasni a róla készült jegyzeteket.
„ Ez egy valóban éleveszélyes fegyver, ha nem a megfelelő ember kezébe kerül, foghatja bármely végét akkor is halálos sebet ejt. Ez a tőr él, lélegzik, és ver a szíve. Éle mérget termel, s ha az áldozatot megvágta, annak mindegy, meg fog halni. A tőr tud beszélni a túlvilág nyelvén, aki érti megfoghatja. Hogy szóra bírd, kell egy jelszó. Az pedig a név. Haragos egy lény, de ha gyengéd vagy vele, akkor segít.”
- Ezekszerint, akkor most beszélgetnem kell ezzel a tőrrel?
- Van más, esteleg jobb ötleted? - tette fel a lényegre törő kérdést Anil, amire inkább nem is válaszoltam. Vártam egy pillanatot, majd jobban szemügyre vettem az ereklyét. Először picit tétováztam, majd gyengéd hangon kiejtettem a nevem. ~ June ~
A tőr felizzott majd alighalhatóan megszólalt. Egy pillanatig úgy éreztem nem értem, de aztán a fejemben a halandzsa érthető szavakká, mondatokká kerekedtek.
~ Szervusz, leányom. Örülök, hogy itt vagy, miben lehetek segítégedre? - Egyszerre kapott el a felismerés, sírógörcs, félelem, remény. A hang megtéveszthetetlenül az édesanyámé volt.
~ Anya, te vagy az? - szipogtam, még a többiek értetlenül bámultak rám.
~ Igen. Tudod, mindig is furfangos voltam, tudtam, hogy hová kell kerülnöm, hogy veled lehessek, ha már szükséged van rám.
~ Úristen, ezt nem hiszem el – örömkönnyek hullottak a szememből, s meglepetésemben szorosan Anil mellé bújtam, és megszorítottam a kezét.
~ Nem tudom mit csináljak, anya, hiányoztok, és egész csatákat vívok már most is, mikor rádöbbenek egy-egy dologra. Elmondhattad volna, és szegény apa....
~ Gyönyörűm. Szerettem az öcséd apját, és csak a remény tartott életben, olvashattad a naplót. Minden így volt a legtökéletesebb nem? S ha megnyered a csatát, ha nem, újra együtt lehetünk.
~ Nem értelek. Hogyan?
~ Az igazi apádnak nagy hatalma van. Visszakaphatsz minket a való világba, ha sikerül megmentenetek a világot az angyalok csatájától.
Ahogy ezt kimondta, teljesen végem volt, a sírás elemi erővel tört rám. Anil úgy vígasztalt, hogy ringatott, mégsem tudtam abbahagyni. El sem hiszem, hogy az amiben eddig nem hittem, csak az segíthet újra látni öcsit, anyát és apát.

- Anil, ez soha nem fog sikerülni – súgtam oda neki, mikor hazafelé sétáltunk.
- Higgy, édesem! Csak az fog erőt adni...- Ez volt az utolsó mondata aznap este.
Mikor hazaértünk mindketten elmentünk zuhanyozni, még én voltam soron addig ő rendelt pizzát, és mire végeztem, már ott várt megterítve a kis asztalnál. Mosolyogva csóváltam a fejem és leültem mellé, de akkor sem szólt semmit. Töltött kólát a poharamba, majd szép csendben megette a saját adag pizzáját. Sokkal előbb végzett, mint én de szó nélkül várt, s csak nézett még befejeztem.
Nem hagyta, hogy elpakoljak magunk után, mindent ő akart csinálni, így én besétáltam a szomámba, és lefeküdtem. Még hallottam, hogy csörög miközben a mosogatógépbe pakolja a használt edényeket, poharakat, utána már csak azt, hogy csendben belopózik a szobába. A villany világított, nem kapcsoltam le, de behunyt szemeimről biztosan azt hitte, hogy már alszom.
Hallottam mikor felémhajolt, s ekkor megijedtem. Kinyitottam szemem, s félve bámultam rá. De ő csak felémhajolt és a fülembe súgta: - Nem akartalak megijeszteni, ne haragudj!
Nem válaszoltam, pólójának gallérját megmarkolva ajkamhoz húztam az ajkát és bírtokba vettem.
- Dejavu érzésem van – nevettem, mikor elengedtem.
- Igen, egyszer már átéltük abban a látomásban amit mutattam neked a második napon. Emlékszel?
Emlékeztem, de még, hogy mennyire. De annak nem volt folytatása, a csóknál vége lett. Hát én tovább írtam azt az estét, sokkal szebben, szenvedélyesebben...
- Szeretlek, Anil Devans! - súgtam neki, s mellkasára hajtottam a fejem.
- Én is – végigsimított a hajamon, majd mindketten elmerültünk az éjszaka sötétjében.