06. ~Nephil~

Visszaszámlálás

Sziasztok. A nyár utolsó hete, és íme itt egy új fejezet

Tulajdonképpen, sokat gondolkodom azon, hogy mi
hogyan történjen, mik legyenek a csavarok a történetben
és néha egyre jobbak jutnak eszembe, épp ezért tart
néha ilyen nagyon sokáig megírni, mert belekezdek,
elmentem, aztán törlöm és előröl kezdem.
Nem terveztem hosszúra a történetet, mégis
a fejemben egyre hosszabb és hosszabb lesz.
Időm megírni pedig egyre kevesebb.
El hanyagoltam egy csomó szabadidőt az írással együtt.
De mikor írok, jól érzem magam, és tudom, hogy ha kell
szakítani fogok időt, hogy befejezzem ezt a történetet.
S még újra is akarom írni. De mind mind távlati dolgok,
s mindezt azért osztom meg veletek, hogy tudjátok, ha nem jön fejezet
nagyon sokáig egyszer úgy is jelentkezni fogok. Mert az írás a mindenem.
Jó olvasást Pusziii! :)

- Tedd le azt szépen! - szólt rám Anil mikor egy konyhakés került a kezeim közé, és erősebben markoltam, mint azt a szituáció megtűrte volna.
- De hát....Anil, csak nekem világos, hogy három napunk van hátra, és a medalion nincs meg? Majdnem ugyan ennyi időt szántunk a keresésére, és lett valami eredmény? Nem. Szerinted, mégis hogyan nyugodhatnék meg? - Ellökte magát a konyhaasztaltól és közelebb sétált felém.
Mélyen a szemembe nézett, miközben a kezeivel, lefejtegette görcsös ujjaimat a kés markolatáról, majd mikor megszerezte egy puszit nyomott az orrom hegyére és visszasétált az asztalhoz.
- Kicsit feszült vagy, Hercegnőm! - forgatta kezében a kést, már-már bennem is félelmet keltve, hogy megvágja magát. - Amint ezt kigondoltam az asztalra tette és újra rám nézett. - Gyere ide.
Halvány csalogató hangjában, mosoly bújkált, és minden erőmet bevetve sem sikerült megállnom, hogy az én ajkaim se húzodjanak mosolyra. Vonakodva bár de közel sétáltam hozzá, de nem eléggé ahhoz, hogy megöleljen, bár mindenesetre jól esett volna, ha karjaiba bújhatok, s ott lágy ringatások között megnyugodnék végre. Márpersze ennek is csekély kis esélye van, ugyanis a medalion még mindig nincs nálam.
- Meg fogjuk találni – nyugtatott, szavakkal, ha már mást nem engedek.
- Mi van ha nem? Anélkül, nem tudok a csata helyszínére teleportálni, ezáltal, nem veszek részt benne, ami végérvényesen is annyit jelent, hogy soha többé nem találkozhatok a családommal.
- Uh – dörzsölte meg a halántékját, és eltorzult arcot vágott mikozben úgytűnt, egyre nehezebben veszi a levegőt. Autómatikusan odaugrottam hozzá és kezeim közé emeltem az arcát. Rémületemben azt sem tudtam persze, hogy mit csinálok, megszólalni sem tudtam, csak a tekintetemmel próbáltam kiszedni belőle mi baj van, de ez a pillanatnyi bénultságom azonnal elreppent mikor nem bírta tovább és elmosolyodott. Abban a pillanatban lendült a kezem.
- Na most már, van okod eltorzult pofát vágni, Devans! Szórakozzál a tudod kivel!
- Jó oké nem volt jó ötlet! De most mégis mit mondjak? Próbálok megtenni mindent, viszont nem tudok lenni a boxzsákod, amin leverheted a beléd szorult dühöt. Vagy a barátnőd, akinek tudnia kellene, hogy mikor menstruálsz, ami jelen pillanatban jó lenne, mert megmagyarázná azt, hogy miért hisztizel két napja folyton folyvást! - Látszott rajta, hogy kiborult, épp ezért tudtam magam kontrolálni, másképp felrántottam volna a székről és a falhoz vágtam volna. Meg talán az, hogy megemlítette a barátnő elméletét. Igen, ha nem is egy boxzsák, de egy Tinával töltött délután gondolata már nagyobb nyugalommal töltött meg, mint arra számítottam volna ebben a helyzetben.
- Elmentem! Este jövök, ha kellek akkor üzenj! - Miközben elmondtam neki utolsó üzenetem és búcsúm, felkaptam egy dzsekit és a táskám és becsaptam magam mögött az ajtót.
Viszont nem rohantam tovább megálltam és visszaszámoltam magamban. 3...2...1...Kinyílt az ajtó és Anil megragadta a karom.
- Hová mész? - kérdezte, és láttam, hogy nem düh forr benne hanem aggodalom.
- A barátnőmhöz, és köszönöm, de most már megtudod védeni magam – mutattam a gyűrűre és a zsebemre melyben a tőr lapult.
- Vigyázz magadra, June – mondta majd közel hajolt és megcsókolt.
Mikor elhúzodtam tőle, rámosolyogtam és lecsattogtam a lépcsőn, majd egy utolsó bátorító mosollyal teli arccal intettem neki.
„Szeretlek, ott leszek melletted” - hangja már csak a fejemben jelent meg, és tudtam, hogy ezt hogy érti. Szó szerint. Mivelhogy Tina nem láthatja őt, ezért utánam fog jönni, és el sem tudom képzelni, hogy mit fog művelni, a barátnőm lakásán.

Már tulajdonképpen azt sem tudom, mikor is volt az az este mikor ugyan így hozzá indultam el. Talán öt napja. Hmm. Kezdenek egybefolyni a napok, de viszont arra még emlékszem, hogy pizzát akartam neki vinni, ezért most sem kerültem el a pizzázót, ahol aztán végül is beért Anil, de szerencsére egy szót sem szólt. Csak nézett, azokkal a gyönyörű zöld szemeivel. És amikor azokba a szemekbe nézek ellágyulok, nem gondolok arra, hogy neki nem kellene itt lenni. Ami végül is így igaz. Nem kellene mindenhová követnie. Azt hittem szabad utat kapok, így hogy kicsit összevesztünk. De mégsem, és hiába próbálnék nem venni róla tudomást, nem menne. Érzem, hogy ott van, a vérem azonnal forr, ha a közelben ólálkodik. Ami persze teljesen érthető, szeretem. Bármi is történt a múltban, Anil elfeledtette velem a rosszat és megszerettette magát. Tulajdonképpen én azt sem tudom, mi van közöttünk. De ha jöbban belegondolok, nem is akarom. Ez így a legjobb.
- Hölgyem! Kész a pizza! - intett a srác a pult mögül és én azonnal felálltam. Anil pedig követett.

Amint kiléptem az ajtón Dev elém került és eltűnt, ami persze azonnal riadtsággal töltött el. A gyűrűre pillantottam, hogy a helyén van-e. Azzal minden oké volt. Így csak arra tudtam gondolni, hogy valami baj történt.
- Anil – suttogtam, hisz hülyén hangzik hogy magamban beszélek, de tudtam, hogy ő meg fogja hallani.
„Itt vagyok, látni szeretnél?” - Lassan bólintottam és ő megint ott állt előttem, és mosolygott. Tudtam, hogy mi volt hirtelen örömének oka, de nem tettem szóvá. Csendben sétáltunk tovább, még csak el nem értük Tina házát. Becsengettem és felnéztem az emeleti ablakra amely Tina szobájából nézett le. Megrándult a függöny, és két pillanattal később, alig tudtam megtartani az egyensúlyom, mert barátnőm a nyakamba ugrott.
- Úr Isten. Öt napja várom ezt a pizzát. Nem romlott meg már véletlenül? - nevetett és betessékelt az ajtón, majd elvette a pizzás dobozokat.
- Neked a telefonod az ilyen luxuscikk lett, hogy nem vagy képes bekapcsolni? Leszáradna a kezed? Oh istenem hiányoztál! - nyomott egy puszit az arcomra és átkarolta a vállam mielőtt a bejárati ajtón is belökött volna. De ekkor hirtelen megtorpantam, amivel sikerült Tina arcára rémületet csalnom, meg persze Aniléra is amit akkor vettem észre mikor már hátra néztem és ellenőriztem, hogy ott van-e velem.
- Remélem, nem leszel ilyen furcsa ma, mert akkor a szívrohamot fogok kapni. Amúgy megkukultál? Csak én locsogok-fecsegek itt? Hahóó!
- Nyugi. Itt vagyok. Rendben van minden, menjünk, mert farkas éhes vagyok – mondtam, és hallottam hogy Tina nevetése alatt ott cseng Anil kuncogása is.
Felvágtattunk a lépcsőn és bevágtuk magunk után a szobaajtót, pont úgy mint régen mikor a szülők elől menekültünk. Mikor ez az emlék megrohamozott megint elmosolyodtam. Ami fura volt, a mostani folyamatos stressz után, úgy éreztem minden izmom görcsbe van állva, most mégis olyan más volt, és ezt Anil is észrevette mert mikor rápillantottam meglepett volt, de ugyanolyan öröm csillant az ő szemében is.
- Csüccs ide – dobott le egy lila párnát a földre nekem majd magának is. - Na ideje, hogy mesélj, Juni. Közben pedig együnk.
- Hol is kezdjem?
- Talán az elején! - szólított fel mielőtt beleharapott volna az első szelet pizzába.
- Az elejét tudod, és arról inkább nem beszélnék. De képzeld csak el, van egy srác...
- Atya éééég! Ki az? Hogy hívják? Csinos? Volt már csók?
- Tina! - szóltam rá rosszallóan. - Nyugi, ő csak egy nagyon nagyon jóképű srác aki segített átélni a szörnyű napokat. Nem mellesleg a neve Anil és igen volt csók... - kuncogtam el a mondat végét.
Közben pedig Anilra pillantottam aki az ágyon feküdt és Tina naplóját olvasta. Hirtelen még a szívdobogásom is megállt, de megőriztem a nyugalmam és egy torokköszörüléssel figyelmeztettem, hogy viselkedjen tisztességesebben. Hisz még ha Tina nem is látja, ez csúnya dolog.
- Szóval akkor miatta nem tudtál eljönni soha... - vonta le a következtetést, amit azonnal meg kellett cáfolnom.
- Tulajdonképpen azon az éjszakán megtámadtak vagyis kiraboltak, és azért nem jöttem. A telefonom pedig azért is nincs meg, mert azt is elvitték. - Hazudtam.
- Jézusom. Hol? - akadt a torkán egy falat.
- Az utcasarkon.
- És redőröknek nem szóltál? Ha ilyen történt volna, már rég tudnék róla. Miért nem szóltál?
- Elég volt már nekem a rendrökből. Köszi.
Anil a könyvespolc előtt sétált és dúdolt valami halk dallamot magába majd hirtelen elhallgatott mikor találkozott a tekintetünk. Odarohant hozzám mögém ült és átkarolt.
- Jó oké értem. Tudodmit, hagyjuk is a múltat. Beszéljünk a szülinapodról. Rendezhetnénk itt egy partit nálam, és legalább bemutathatnád a barátodat...hogy is hívják?
- Anil – feleltem, és közben már egy jó szövegen gondolkoztam amivel kimagyarázhatom, hogy miért nem lehetséges ez, de nem jutott eszembe semmi, még ki nem segített Anil.
„ Mond azt, hogy egyelőre, még nincs erőd ilyesféle partikra.”
- Hát nem tudom, nekem egyenlőre az ilyen bulizós dolgok nem jönnek be – mondtam vonakodva, hisz tudtam, hogy visszavág.
- De hát, csak egy egész pici buli, csak én, te, pár srác meg barátnők. Ideje lenne kicsit kikapcsolódnod, olyan feszkós vagy most is.
- Nem lehet Tina. Anilnak ígértem azt az éjszakát, de ígérem másnap bepótolhatjuk – Végre sikerült valami igazat is kinyögnöm szegény barátnőmnek.
- Jah, így mindjárt jobban értem – mosolygott –, viszont akkor át kell neked adnom az ajándékod.
- Oh erre semmi szükség.... - mondtam.
- Nyugi egy fillérembe nem került, viszont örülni fogsz neki, szerintem – felállt és kisétált a szobából.
- Köszönöm – suttogtam Anilnak. Aki megint csak a könyvespolc előtt sétálgatott és a kezébe kapott egy Jane Austen kötetet.
- Jéé van ízlése a csajnak. - megráztam a fejem és nem válaszoltam. Azt néztem ahogy leül a fotelba a könyvvel a kezében és mintha máris belemerült volna, olvasta a könyvet.
- Na itt is vagyok, hoztam inni is, csak azért tartott ilyen sokáig – mutatott a poharakra és a kólás flakonra a kezében. A másikban pedig egy kis bársonydobozka volt amit még most rejtett csak a háta mögé és elpirult. - Boldog szülinapot az én egyetlen barátnőmnek! - átnyújtotta a dobozt és én tovább figyeltem őt ahogyan inni tölt a pohárba. - Koccintsunk, és utána bontsd ki.
Nem tudtam hirtelen eldönteni, hogy tényleg kibontsam e. Tudnék én örülni valamilyen ajándéknak is most? Nem. De majd álcázom valahogy. Koccintottunk Tinával majd miután letettem a poharat két kezembe vettem a dobozkát, majd jól felkészülten kinyitottam a tetejét.
Neonkék. - Ez volt az egyetlen dolog ami eszembe jutott mikor a fény megcsillant. Nem tudtam egy pillanatnál sem tovább nézni, hisz Anillal akartam most azonnal közölni, hogy megvan, de ő már látta. Leesett állal bámulta felettem állva a kis ékszert ami a dobozból fénylett ránk. Lehajtottam a tetejét és sikkantva, könnyekkel küzködve a nyakába borultam.

Megvan a medalion, teljes az erekjék száma, és mindez Tinának köszönhetően. Egészen hazáig el sem tudtam engedni a dobozt otthon is csak addig míg átadtam Anilnak, hogy megnézhesse közelről. De természetesen, megégette a bőrét. Megakartam kérni pedig hogy tegye a nyakamba, de így nekem kellett. A tükör előtt állva akasztottam a nyakamba és egy pillanatra megrémültam mikor felizzott. Teljes neonkkbe borultam. A Tőr is felcsillant a zsebemben és a gyűrű is az ujjamon. Kivettem a tőrt és erősen megmarkoltam, majd Anil felé fordultam, még mindig a kék fényárban úszva.
- Gyönyörű vagy, Hercegnő! - ámult el a látványtól, ami kezdett egyre halványulni, pont úgy ahogy Anil és a szoba képe is. Utolsó erőmmel még Anil felé nyúltam az üres kezemmel, de aztán eltűnt minden és egy új helyen tértem észhez újra. Az ágyamban.
Anil felém hajolt és ahogy meglátta a szemeim megkönnyebbülés csillant az övéiben.
- Annyira aggódtam. Egyszerre, csak összeestél és én azt sem tudtam mit csináljak, hisz nem tudok, hozzáérni egyikhez sem. Te is tűz forró voltál, viszont erőtlen...Csakhogy újra itt vagy, Kicsim.
Átölelt majd felettem átgurult az ágyra és magára rántott. Ott ültem a csípőjén és kábán bambultam rá.
- Kicsit szédülök még. Rosszat álmodtam.
- Mit? - ült fel velem, és hátrasimította a szemembe lógó hajszálakat.
- Angyalokkal harcoltam. Nagyon sokan voltam, én pedig egyedül és..és... - éreztem ahogy a légzésem felgyorsul a pulzusommal együtt.
- Nyugalom. Hallod! June. Figyelj rám! Minden rendben! - ringatott Anil s közben halkan dúdolt nekem valami fura dallamot, ami ismerős volt, de mégsem, de ezzel eszembe jutatta a mai napot Tinánál.
- Anil, lehet egy kérdésem?
- Igen, természetesen, hercegnő.
- Hogyan lehetséges, hogy Tina nem lát, Marisa nagynénikém viszont igen? - Ez a kérdés már régóta itt lappangott bennem, de a medalionnal kapcsolatos gondolatok mind elnyomták.
- Öhm. Ez érdekes igen, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni, ha megmondom...
- Ennyi fura dolog után szerinted megtudnék lepődni valamin? - kérdeztem hanyagul, az ő arckifejezése, viszont maradt ugyan olyan komor.
- Igen. Marisa egy kiválasztott. A gyermekei pedig egy bukott angyaltól vannak. Azaz, hogy a harcban mind-mind az ellenségeid.